Apokrif igaz ballada
sétára indult Babekó,
estéli homály simogatta,
fagyott iszalag, roppanó,
dermedt mintákat a falakra.
Babekó mélán baktatott,
vitte a rárohanó tájat,
kerengett körben befagyott
tavai fölött az alázat.
valahol kutyák loholtak
lopott konccal az alkonyatban,
s gyepre marták le a holdat…
csak állt Babekó moccanatlan.
míg az este fagyban égett,
s pernyéje szajzott rá a fákra,
búgott halk, sosemvolt ének,
tört elesettek titka, vágya:
a kigombolkozó dérben
Babekó tova, elballagott,
éj lobogott csontfehéren,
nézték megriadt vakablakok.