Derzsi Pál: Helyzetvers

a diófa rávénült a kútra
istápja már egy kába káva
nyögvenyelősen gyűlő víz fölött

csend van s csak percegés ahogy
fáradt deszkákon a múlás átremeg
fürdik egy egész emlékrengeteg
elhullatott tétova szavak gyűrűiben
s még egyszer ezerszer fölbukik…

szemem előtt a grádics a lábnyomokkal
aj de hányan aj de sokszor
vad kutyatej-levél adathordozón
mind ott vagyunk aj leolvasatlanul
ferdén lefelé fejjel avagy
sokszor csak harántcsíkosan
ahogy csak tetszik bizgető gondolattal
vagy hogy csak pilledt gondolattalan
az erdő s minden egy vad rohamban
dühödten fakul…

pedig még a kerékvettetők közén
ott szöszmötöl a szétrúgott rongyköteg
egy mélyre vágott ráf nyoma is
a vizek rágta udvar-vérnyomon
gyertek
az összefűzött emlékek iránt
no lám
ki rúgja szét e tágult térben
a ronggyá fosztott kvázi földgolyót…

elkéstem mindig s örökre lemaradtam
az igazán fontos dolgok elejéről
késve hívtam a szomszéd leányt
szénát rendezni makogtam
az odor azóta is zokogva röhög
én-balga-rajtam hogy mért nem előbb
hogy mért nem jobban…

állok állszegetten
a föld a por az úton szétpereg
s cserefacsonkok romlanak be a földbe
szemlátomást
nem tudják most már ki legyek

…fürdetett é’sanyám szombatonként
a garádics kövén csikart a lavór jajja
fiam tudod volt egyszer egy Pál
…utoléri a mosdótál megfogtalak te mocskos Pál…
kacagtam a végkifejleten hogy
…megfürdeti megmosdatja cirmos cica kikacagja

kert lábjában a keserűlapit sisakká ütöttem
nem tudtam hogyan is lehetek
hogy egyszerűen csak legyek
s én legyek
akár Puskás akár Hidegkúti
(édesapám szökve ment futballozni
s a Hóra rádiót is ő javította sokszor tropára
édesanyám Vezúv majd szelíd simogatás
ha végre hazajött…)

csend van a kút rendíthetetlen a támasztásban
a faragott vályú-emlékben zubogó
vizek csavarognak égi mély kéken
a pajtából kiömlő párából bomlik
a Mankó s a Kankó majd szétoszolnak
pajtástól mindenestől
a lilairigy mindenségben…

pedig az a küszöb a két korondi bögrével
a habosra szűrt tej ma is ott vár talán
tátám is ott somolyog fölöttünk
öcsém ez be finom koccintsunk
számban most is összevegyül
az édes
s a sújtásként mindig rám feszülő
nehéz keserű…

Rózsikát meglestük a pottyantósban
követelőztünk ha te is mi is mutatunk
neked bögyörőt
megmutatta s megmutattuk
s bújócskáztunk önfeledten
a polyvatartó a burjánzó kedvbe
csak úgy csípőből belefeneklett

hej be csend van
a napszentület útjelzőivel ölelkezem
a helyzet e versben gyökeret ereszt
végignyúlik elvétett útkereszteken
megtalált sanyarú kiutakon…

az ülepedő porködön táncolok
e helyzetparódiában
végérvényesen elveszetten.