’96-ban születtem, ’96-ra épült fel a a házunk, apám akkor került ki a pózvai elmegyógyintézetből – ideg-összeroppanást kapott, sok volt a hitel és sok az alvás vacsorára – azóta élek vidéken, egy sárga, L alakú házban. Van faerkély, sok virág, tyúkok és bunker az udvaron.
Meg állandó ordítás, szigetelés nélküli hideg.
Megfigyeltem, ahogy a városban élő emberek
különböző, falakban lakó zizegéssé alacsonyodnak.
Falun még a sírást is visszafojtjuk, ez verés után dicsőség:
elég egy apró nyikkanás és győz a szülőgépezet,
igaz, apu?
***
Félárvaság mint intézmény,
anyám utál és fokozza,
táguló szakadék köztem
és jelenléte közt,
mert többet tudok arról,
mikor ölte volna meg apám,
ha ő marad végül,
de mivel ez a felállás
mindenképpen 1:0 a valakitől úgyis meg kell válni fordulat javára,
bármilyen abszurd is kimondani,
jól van ez így is,
susogják a vizes fenyők,
előttük piros műanyag virágok, várjuk,
hogy bezárják a temetőkaput
és elszálljon az első bogárszázad
R. halott kezéről,
akit messziről küldtek üzenni,
– ott ül, ahol 15 éve,
amikor 8 éves voltam,
te 41 ugyanilyen pózban,
a tókától ugyanennyire –
hogy nem szabad a legvégére maradni
amikor már nincs lemondás
kényelmi következmény nem lenni többnek
lépcsőreccsenésnél
szekrényrogyásnál
a legsűrűbb levegőn
hogy vörös műrózsát vigyenek rád
az évnek mindig ugyanabban a szakaszában
amikor legjobban zúg a verések helye
zúg a szülőgépezet
és megoldás
lesüllyedni olyan mélyre
ahol már csak ásványpattanás
az ember
keze ökölbe szorulva
körme alatt visszavonhatatlan
idegen vér
titkos hangok
mint amikor valakire az utolsó mondat közben
csukják a koporsót
hogy kiabál vagy normálisan beszél
esetleg kedvesen mond valamit a fáknak
a sírásóknak a süllyedésnek
nem értem és talán
nem is lehet fontos
– ugye, apu?
(Karantének)