Dezső Katalin: Határvidék, öreg beton

2020. június 11., 09:59
Csáki Róbert: Rózsa felespohárban (olaj, vászon, 58 × 72 cm, 2012)

’96-ban születtem, ’96-ra épült fel a a házunk, apám akkor került ki a pózvai elmegyógyintézetből –  ideg-összeroppanást kapott, sok volt a hitel és sok az alvás  vacsorára –  azóta élek vidéken, egy sárga, L alakú házban. Van faerkély, sok virág, tyúkok és bunker az udvaron.

Meg állandó ordítás, szigetelés nélküli hideg.

 

Megfigyeltem, ahogy a városban élő emberek

különböző, falakban lakó zizegéssé alacsonyodnak.

Falun még a sírást is visszafojtjuk, ez verés után dicsőség:

elég egy apró nyikkanás és győz a szülőgépezet,

igaz, apu?

­

*­*­*

 

Félárvaság mint intézmény,

anyám utál és fokozza,

táguló szakadék köztem

és  jelenléte közt,

mert többet tudok arról,

mikor ölte volna meg apám,

ha ő marad végül,

 

de mivel ez a felállás

mindenképpen 1:0 a valakitől úgyis meg kell válni fordulat javára,

bármilyen abszurd is kimondani,

jól van ez így is,

 

susogják a vizes fenyők,

előttük piros műanyag virágok, várjuk,

hogy bezárják a temetőkaput

és elszálljon az első bogárszázad

R. halott kezéről,

akit messziről küldtek üzenni,

 

–  ott ül, ahol 15 éve,

amikor 8 éves voltam,

te 41 ugyanilyen pózban,

a tókától ugyanennyire – 

 

hogy nem szabad a legvégére maradni

amikor már nincs lemondás

kényelmi következmény nem lenni többnek

lépcsőreccsenésnél

szekrényrogyásnál

a legsűrűbb levegőn

hogy vörös műrózsát vigyenek rád

az évnek mindig ugyanabban a szakaszában

 

amikor legjobban zúg a verések helye

 

zúg a szülőgépezet

 

és megoldás

lesüllyedni olyan mélyre

ahol már csak ásványpattanás

az ember

keze ökölbe szorulva

körme alatt visszavonhatatlan

idegen vér

 

titkos hangok

mint amikor valakire az utolsó mondat közben

csukják a koporsót

hogy kiabál vagy normálisan beszél

esetleg kedvesen mond valamit a fáknak

a sírásóknak a süllyedésnek

nem értem és talán

nem is lehet fontos

 

– ugye, apu?

 

(Karantének)