Drávucz Zsolt: Versek

Ima

Leborulok előtted a hűs avarban.
Lábadat bámulom. Lépteid nyugalmánál
csak a lombkoronák hirtelen némasága
magasztosabb. A fenyvesek fölött már
pirkadat bontja a sötét égmezőt. Közel
vagy, egyre közelebb. Ágak reccsennek,
bogarak szaladnak az orrom előtt, arcom
nem rezzen. Odaadom neked húsomat
és bőrömet. Koponyám alatt vacsorázik
holnaptól a család a zöldre festett faasztalnál,
a vendégek gyönyörködnek bennem.
Hamarosan ideérsz, és én áhítattal nézek
fel rád, és te, az erdők hatalmas istene,
átadod kezedből a megváltás csillogó
szilánkjait. Agancsaimat földre eresztem,
hogy győzhess. Közel jársz.

Képeslap
New York, 1972

A kristálycsillárok esetlenül koccantak össze
a tompa dübörgéstől, valamilyen számozott
sugárút sokadik házának hatodik emeletén.
Nem ismertem sok embert a partin. Nagyjából
harminc fő gyűlt össze a lakásban, többnyire
fiatalok, akik francia pezsgőben zuhanyoznak
az ilyen estéken és papírpénzzel gyújtják meg
a kubai szivart. A lemezjátszóról a fényűzéshez
szokatlan zene szólt, a házigazda gyűjteményéből,
Stones, Zeppelin, Elvis, Buddy Holly, Dick Dale,
Hendrix, miegymás. A harmadik alkalommal már
mind elviselhetetlenül unalmas volt. Valaki
boldog július negyedikét ordított az erkélyen,
pedig augusztus közepe volt. Nem érdekelte.
Egy márványarcú nő hívott félre engem, mikor
a többiek az angol gin tömény párájában
letépték magukról a rájuk szabott ingeket.
Tőle tudom, hogy azt suttogják, a kulcsra zárt
hálószobában két veterán hallgatja befóliázva
az ébenszekrény szűrt csendjét. Hátukban kés.
A szövetekből kihulló gombok szétpattogtak
a fapadlón. A nő nevetett, olyan kacagással,
amitől a tengerészek rettegtek a háromhetes
parttalan hánykolódások idején. Mondott még
valamit, mielőtt ruhájának híján az én gombjaimat
próbálta földre szórni, akár töltényhüvelyeket sortűznél.
A taxiban ébredtem, mintha napok teltek volna el.
Boldog július negyedikét üvöltött valaki az erkélyen.
A szomszéd háztömbökben égtek a villanyok.
Hajnali kettő volt. Talán augusztus huszonnegyedike.

Az ellenállás dalai
Marc Ribotnak köszönettel

És a farostok megfeszülve engedelmeskednek
az intő kéznek, és mint a fény a tükrök között,
saroktól sarokig fut a fém remegése, és mi mind
rezgő testek vagyunk, és úgy rezdülünk idővel,
mint a kifordított dallamok, és a zsibbadt hömpölygésben
csak a mi bordáink által fog rengeni a hús,
és egyszerre zendülnek behangolt részeink, és
dalainktól remeg az űr is, és mi leszünk a terem,
és hallgatjuk, hogyan falja fel bennünk egy
szál fadarab kezed alatt a csendet.

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. november 7-i számában.)