A Vörös Lótusz-tenger ámulat,
tobzódó színek sóvár lobja lobban
a mély pincéiből kiforrt borokban,
hol hév szenvedély örvénye mulat,
míg bordák közé gyúlt liliomhullám
ívről ívre közelebb a csonthoz
szívet szívat, tüdőket abroncsoz,
víg fergeteget, hol volttá kutyulván…
Fogínyre fonnyadt csók-íz parazsától
ha izzana még Lótusz-tengered,
sziromnyelvet hol őszi fény se gátol,
amire már gondolni sem merek,
gomolygó tűzzel utolsó találkán,
mikor a parton senkit sem találsz már.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. decemberi számában)