Farkas Jenő: Versek

2022. március 03., 08:59
Siklódi Ferenc: Boldog idők II. (linómetszet, 50×70 cm)

Anyatej

Ott született a kékárnyú bükkös alatt, hol a csendet
tarka rigók riogatják, hol a gerle se búsul.
Ott, hol az ér kavicsot görgetve iramlik
s árnyas lombokon át csak lopva les be a holdfény.
Ott született az őzgida. Bársonyos fűbe feküdt. Szeme tágra
nyitva kereste az emlőt, az élet halk csobogású
forrását.
Anyatej! Belőled szívja mohón ki
állat és ember a jóság tiszta aranyát.
Benned szunnyad az izmok acélja s a csóknak
íze. Tebenned rejlik az ész. Belőled pattan ki a szikra,
mely lángba borítja a földet s az égre szökik, hogy
fényesség legyen ott, hol a köd még kínai falként
tiltakozik.
Őzgida, sejted-e mindezt?
Szád szélén habosan csurran a tej. Napok óta
szívod anyád tőgyét. Kinevet a bokor. A pázsit ujjong, mert
nem legeled le, csupán itt-ott tör le patád egy
gyenge virágot.
De elég! Már itt az idő. Anyád is
élni akar szabadon. Csendes tisztásra vezet ki
s lassan köröket írva köréd, legelve kerülget.
Egyre tágul a kör s te csupán szemeddel követed,
anyád már valahol benn jár a bükkös ölén, de
megejt a varázs, és nem tudod, merre szaladj el.
Végre patája neszét se hallva felállsz s fanyarul
kóstolgatva elébb a friss füveket s a gyenge levélkét,
nyafogsz s eszedbe se jut a tej szaga. Érzed:
jó a réti eper, szúr a kökény s nem kell a vadalma.

Emberi sors a te sorsod, kis gida, hidd el!
Minket is langy anyamellnek édes bimbaja táplált.
Jött az idő és távolodó köröket írva, a jóság
messze szökött.
Ím, azóta, kóstolgatjuk a földi gyümölcsöt,
levegőt, folyamok erejét s tengerek titka kitárul.
S mint valaha néztük a hamvas anyamell csillagait, most
fenn az ég kebelén, hol felhők fátyla közül
kivillan a hold, ez a bájos szűzi mell babonázva,
oda vágyik az ész meg a szív meg a lélek,
s utat törve a gazba, előre: maholnap
megtudjuk, édes-e íze a messzi Tejútnak.

 

Negyvenöt évemet számolom

Negyvenöt évemet számolom,
nyomomban baktat a szánalom.

Rímekkel ringatott szép szavak? –
Számban a méz íze szétszalad.

Csurranó méz íze keserű,
cselló lett a vidám hegedű.

Negyvenöt évemet számolom,
nemrégen magasan szállt dalom.

Tíz éve temettem életem
elképzelt felét, ma félelem

legyinti arcomat, melegen, –
ősz után lopva lép ősz telem.

Negyvenöt, negyvenöt, nem kevés,
sok a gond s ritkább a nevetés.

Pedig még életem negyede
vár, mondja súgva a jegenye.

Asztalod még sokszor megterül,
vigasztal a veréb s elrepül.

Varjú a kiszáradt jegenyén
fél szívvel, fél szemmel les felém.

Negyvenöt sok fura év után
így méláz szívem egy délután,

mikor hó lepi a kerteket
s azt hiszi engem is eltemet.

Kályhámban hunyorog a parázs.
Hunyorog, de él az akarás!

Parazsam felszítom. Félúton
nem szabad kihunynom – én tudom.

Kell a tűz, kell a fény, kell a láng,
bújócska, fogócska, ispiláng,

zöld ág, fű, fecske és szeretet –
s negyvenöt évedet feleded.

Elszáll a vén varjú, feketén –
s rigó ring vígan a jegenyén.

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. februári számában)