betonkert
mondanivalóm fakult –
kiszáradt golyóstolldombok
és összefirkált fecnihegyek
magaslanak a szoba
egyik pókhálós sarkában.
a buckákat átszelik,
darabokra szedik a folyók,
csak csordogál az élet.
tüskés pamacsvirágok
vesztik színeiket
nap mint nap,
helyükre monokróm
betonoszlopok lépnek.
mulandó a meleg,
a pirkadat mélykékké
fullad. már csak ez állandó.
kemény gombóccá gyúrják
a selymes pasztellfelhőket,
meteoritként csapódnak
a masszív aszfaltba.
nem hagynak kárt,
csupán alapot ásnak
az egyszínű épületeknek.
eltűnik a zöld.
az ültetett tulipán
hervadni kezd,
többé nincs mibe kapaszkodjon,
gyökerei elhalnak.
a virágot ábrázoló
kőszobor azonban
megmarad. mindörökké.
ez az ámen?
estély a pagonyban
ligeti tükörtermekben villannak fakoronák,
ködszerű sűrűség táncol az ágakkal,
mint egy bál: csak hiányzik a pompa.
karcnyomok a vállon, a hajszálakban:
az arcon feldúlt, meddő szántóföldek.
csupán a fekete varjak élnek meg ott.
száradnak a tűk, szőnyeget szőnek,
erejét szívják a szavak az erdőnek.
meztelen tömeg lesz az ég is.
érkezik a szél, zsongást lehelne,
hidegével feltámasztaná a bóbiskoló rügyeket –
ha nem lenne már halott a hit.