Farkas Wellmann Éva: Emléksorolás ’89-ből

Nem tudni, hogy azokban a napokban
a tévé volt-e rossz,
hogy csak időnként hallatszott, villódzott föl
egy-egy hír,
akkoriban mindig meghibásodtak ezek az eszközök,
ennek ellenére folyton jöttek az értesítések,
ha nem a rádióból, hát az utcáról,
mindenki híreket mondott,
valami pezsgett,
valami bomlott,
és nem tudatosítottam, tízévesként,
hogy még csak egy taknyos tízéves vagyok,
akinek semmi köze nincs a forradalomhoz.
Akkor azt hittem, hogy ahhoz a decemberhez
nagyon is közöm van,
ahogy addig tán semmihez,
és – városból visszaszökött szünidős –
szállítottam Kányádban a hírmorzsákat
(rém- és valódi tényeket),
és az asszonyok, akik higgadtan karácsonyváró
kenyeret sütöttek,
riadtan kapták szájuk elé a mutatóujjukat,
hogy jaj, hallgass,
nehogy valaki meghallja, gyermek.
A család Marosvásárhelyre készült esküvőre,
húszpercenként döntött másképp a rokonság,
elindulunk, nem indulunk,
aztán maradtunk, mert akkorra már bekerítették a várost,
lőttek,
Ágiék elől elvitte a show-t a forradalom,
örültek, hogy néhány fotón megmaradhatott
a szinte titokban történt pillanat,
aztán a szülők mégiscsak autóba ültek,
és elmentek Vásárhelyre, mert az éppen ott vakációzó
bátyámról az a hír jött, hogy tizennégy évesen
egy tank tetején lengeti a címer nélküli zászlót.
Aztán már égett minden,
Udvarhelyen a papírhalmazok, autók,
és a rendőrség, szétdobált kartotékok.
Megint csak hírek, halottakról.
Az a nap, amikor először mondta valaki,
hogy vége, december 22-én, az a nap
ma is megvan az időben,
fel szerettem volna írni valahová
nagyon nagy betűkkel, csak annyit, a dátumot.
Aztán engem is hazavittek,
a falvak, városok végén
ellenőrizték az autókat,
nem lehetett tudni, hogy
ki állít meg, jó vagy rossz szándék okán.
Látom, a szüleim zöldséget pucolnak az
ünnepi leveshez, és összenéznek: ez legalább van.
A félelem, az eufória és remény soha
többet nem állt úgy össze eggyé,
ilyen izgalommal vegyített csodálkozássá.

 
Azóta sok mindent hallani a forradalomról,
kezdve attól, hogy talán meg sem történt,
hogy jobb volt előtte minden,
hogy elveszett.
A forradalmak rendre kialusznak.

Volt egyszer, hol nem volt,
karácsony, örömünnep.

Abban az évben nem került szóba az ajándék.

Megjelent a Magyar Kultúra magazin Ünnep témájú lapszámában (2021/7)