Fecske Csaba: Anyám a kertbe megy és más versek

Anyám a kertbe megy

anyám reggel a kertbe megy
miatta vannak reggelek
a kert kezétől gyönyörű
az ő kedvéért zöld a fű
a lombok köszönnek neki
tapsikolnak a levelek
hangjukat nagyon szereti
a földön árnyék szendereg
anyám hajába hó szitál
pedig még itt lófrál a nyár
és van a kertben annyi jó
annyi szép anyámnak való
dolog ha füttyent a rigó
arcára mosoly kerekül
a fáradt nap vállára ül

megjön az ősz váratlanul
füstté válik a lomb a nyár
vak madár mint a pernye száll
összekormozva az eget
anyám valahol messze jár
nem találják a reggelek

Boldog ember

engem jókedvében teremtett az Isten
vagyis csinált az apám szeretek élni és
sose vagyok szomorú csak meglegyen a napi
két felesem és három söröm ennyit megengedhetek
magamnak három éve meghalt a feleségem
a magam ura vagyok ebben a testben jól érzi magát az élet
a legjobb helyen vagyok a bőrömben
nézd ezt a felsőtestet és kihúzza magát hogy nézzem
büszkesége tárgyát zsírral aládúcolt roppant mellkasát
a cementeszsákot úgy felhajítanám a platóra mint a pinty
csak a csípőm ne nyilallna bele hiába hetvenhárom év
mégiscsak hetvenhárom év rozsdásodnak kopnak
az alkatrészek de én rá se hederítek büszke vagyok
a vérnyomásomra ha a világcsúcsot nem is én tartom kétszázharminccal
a magyar rekordot az orvosom szerint igen és ki nem szarja le a cukromat
nekem ugathatnak az orvosok az érszűkület sem akadály az élet élvezetében
mit számít egy kis porszem az olajozottan működő gépezetben
én mindenben meglátom a szépet a jót nem siránkozom
a kézremegés miatt én az élet császára vagyok és valóban úgy áll kezében
a sörösüveg mint Szent István kezében a királyi jogar egy régi kódexben
a kódexek kora lejárt de a boldog emberé nem
úgy emeli magasba mosolygó arcát mint BL-döntő után csk a csillogó kupát
megnyert hetvenhárom évet ha nem is könnyen de meg
ez már az övé senki sem veheti el tőle

Ragaszkodás

csábítottak de nem mentem el
visszahúzott a gravitáció
hazámmá lett a föld alattam
árnyékommal ütöttem rá pecsétet
mutatja magát tücsökként fűszálként
barátok hangján szóló szavakban
lábamra tekerednek kanyargós útjai
innét elszakadni sebek nélkül nem lehet
talán eleve ide volt szánva életem
itt égetik hamuvá szívemet
te ki nyelvemet beszéled megérted Aranyt Weörest
hallgatásomat lombok fűszálak csöndjét
a kipattanó rügyek halk sikolyát
velem vagy bajomban örömöt
fájdalmat cserélek veled
remélem évek fölöslegessé sose válnak
nem adom magam könnyen a halálnak
ha majd hallgatag rög leszek
otthona napra vágyó virág gyökerének
testem nélkül nevem nélkül is élek