Fecske Csaba: Versek

Öreghang

visszaszerezni meggondolatlanul
ami egyszer már volt nagyon
a vágy feltüzelt rohamcsapatával
harcias kis gerillák akik otthon vannak
az ösztönök sötét bozótosában
és a harc eredménye totális vereség
káosz eltévedt érzések méltatlankodása
üres a kéz a szív tele sötéttel
hallom az idő matatását a jácint
gyönge szirmain én meg próbálgatom
elhasználódott öreg testemet
tudván elég egy óvatlan mozdulat
és fölriad álmából a fájdalom
érzékeim mind egy célt szolgálnak
kelletlenül az én ügyemet ami bizony
vesztésre áll súgja hang milyen szép is
volna itt az élet nélkülem

Szél kuszálta nyom

ez is rossz képet fest rólam
kiugrott a ló alólam
a hátáról földre estem
csupa kék folt lett a testem

csak nem ördög a kuzinom
szenvedés a kerozinom
a valóság alávaló
talán nem is nekem való

hiszen itt kilóg a lóláb
szabadságra ment a jóság
olyan idegen lett minden
magamra hagyott az Isten

félreéltem az életem
üresen kongott énekem
nem az vagyok aki régen
kezdetemben van a végem

minden szavam panaszkodó
emlékekhez ragaszkodó
ami volt vajon most hol van
mi mutatja hogy itt voltam

szél kuszálta nyom a porban

Sose ér véget

gyerekhangok évek kakasülőin
félve érik az alma a kertben
a megfontolt kerítés mellett
mindig vannak kíváncsi kezek
rosszul szigetelt vágyak
a nyár egy rigó csőrében
telik vidáman és sose ér véget
a kelő nap sugara felnyársal
egy harmatcseppet
és fölragyog a mindenségből
gyúrt kicsiny golyó

W. S. buborék

Weöres vagyok, de nem piros,
holdfényevő Sanyika.
Nekem a rímelés nem tilos,
sőt tőlem elvárható
a csingi-lingi szó,
mint az esőtől, hogy essen,
hogy az angyalok szennyesét kiteregessem,
minden szabály hasra essen
Búvóhelyem Panyiga,
mondogatom: panyigai ó panyigai ü.
Szóra fel ki-ki panyigai,
Panyigán mindenki panyigai
A lovam Pegazus, igaz is,
papíripari paripa, hejhó! Pejkó.
Örök életű minden betű,
és viszket, mint a bolhacsípés,
szúr mint a tű.
Frászkarikán kocsikázom,
sehol vagyok, az élet álom,
úgy pattan szét, konstatálom,
mint a szappanbuborék.