Fecske Csaba: Versek

Est-kisértés

midőn az est… eljön és sötét lesz
a fejedben is semmit sem értesz
mit akar tőled az égi dajka
aki a világot betakarja
ébenszínű bársonyos lepellel
véget ért a nap mi fájt feledd el
nincsen súlya ennek a lepelnek
az angyalok arcodba lehelnek
ha idegen is vagy a világban
örülj vannak még fogak a szádban
és fejed tetején pár ősz hajszál
fölötted az ég tátogó halszáj
elnyel végül de addig tartsd magad
amíg e világ használója vagy
egysorsú hűséges vén ebeddel
mit a pillanat kínál fogadd el
nem tudhatod még mit hoz a holnap
pihenni vágysz nézd a méla holdat
fogyóban van de holnap kitelik
ez az éjszaka is csak reggelig
tart bár meghalsz az élet megy tovább
nem önként hagyod el a Golgotád
nézd ezt a remegő kis fűszálat
egy hét se kell talán és leszárad
elszárad de tavasszal újra nő
hiába próbálkozik az idő
mert ő újra meg újra visszanő

Pünkösdi rózsa

mint alvadt vérdarabok hevertek a földön
szanaszét a ballagásra kapott pünkösdi rózsa szirmai
a kopott albérleti szobában
elvérzett a virág és a nyár
a haza durván elszakított Zsuzsitól
sűrűn sorjázó levelek a szerelmes kiskatonától
hosszú tél megrekedt napok üres hónapok
egyre szürkébb mondatok fáradtabb öröm
és jött az ősz civilben és én a szabadságtól részegen
meggondolatlanul becsöngettem a múltamba
férjével épp a tévét nézte
hirtelen szerettem volna nem ott lenni ahol
ott voltam holdról érkezett hívatlan vendég
míg be nem csukódott mögöttem az ajtó
hogy a kopott lépcsőházban ott hagyjam
fölöslegessé vált húsz évemet

Bárhogy is

minden egyes nappal nő a tét
egyre szívszorítóbb a szép
a gyámoltalan öröm kétségbeesve
sminkeli magát tömörödik a sötét
nem bír el vele a fény
forrósodik a valóság
hozzáérni félsz pedig
már jégszilánkokat
zörget szemeidben a tél
ismeretlen érzések kavarognak benned
birokra kelnek bármelyik kerekedik is felül
a vesztes te leszel hát fájni fog

Petőfi

beteljesült a váteszi jóslat
ott essem el én a harc mezején
ott folyjon az ifjúi vér ki szívemből
ott folyt ki Segesvárnál
testedet közös sírnak adták
százhetvenkét éve elevenen élsz
az emlékezetünkben
verseid közöttünk járnak és megszólítanak
csak úgy egyszerűen mint reggel a szomszéd
ha tudnád hogy elkoszolódott az Isten kalapja
csáléra áll a szél kuszálta bokréta rajta
amitől tartottál Júliád korán eldobta az özvegyi fátyolt
szíve kitárult az első kopogtatásra
ostobaságokat fecsegnek rólad hogy
Barguzinban írtál cirill betűs verseket
de mi tudjuk nem lettél hűtlen halálodhoz
véred utolsó cseppig ezé a földé
az örökkévalóság tűfokán átfűzött cérna huszonhat éved
talán összeölthető vele
a remény szakadni látszó szövete