Gágyor Péter Imre: „A haza minden előtt!”

Kóstolgasd Kölcseyt, a dallamot, a mondatot,
szárnyra kap a három szó, felemelkedik.
Várd ki, az nem elég, ha csak kóstolod
a három szót, mely verssé kerekedik.
Vérben nem állunk a vártán – térdig,
a sorsunk könnyebb, mint egykoron.
Ez már nem a végvári vitézek harca
halálos vészben. Elrévedsz a múlton,
merre a haza, és van-e még?
A ház, az utca csak térkép az asztalon.
Több kell, a szétszóródott minden.
Kérdezd a magyar orvost London
klinikáin, a pesti melóst Manchesterben:
Milyen az idegen, az új otthon?
Milyen az, ha már haza nincsen,
hová megy a metrón, a villamoson,
a drága kocsin vagy akár gyalog?
Az idegen utca idegen marad,
az ember csak téblábol, s eloldalog.
Hogyan rettegett mind annak idején,
mikor kiskapuig kísérte őket anyjuk,
és a szédület a nagyváros egyetemén,
a villamoson, a gyárkapuban.
Hová lett a minden,
mit kergettek ifjonti álmaik –
már sehol semmi sincsen.
Elmehetsz akár a világ végéig,
vitézkedhetsz az Óperenciás-tengeren,
s nem vár sárkány, sem vérmedve –
és már hősi kaland sem terem,
kukoricázol a sorssal remegve:
Istenem, mi az, hogy minden?
Mi az, hogy minden előtt?
Az egykori alkony vagy hajnalpír
a falvédőn: folyópart, szitakötők?
A haza az, ahonnan gyéren jön csak hír,
mert te is feledsz, téged is felednek,
a babonás idő mindent felzabál,
nem segítenek giccsek, sem amulettek.
A minden tán a születés és a halál
volna, és a minden előtt ott a haza,
ahol útjaidon átszalad keresztbe
a számtalan sok fekete macska,
s a naptárodban gyakran péntekre
nyílik a hónap tizenharmadik napja.
Mégis az a haza minden előtt,
ami ott maradt elhagyva, szegényen,
de ott verdesne a szárnyon lőtt
lelked most is, mindig a hazai égen.
Kellene Bécsben egy cukrászda,
kávézót nyitnál a Champs-Élysées-n?
Ó, az álmoknak elcsöppen a nyála,
elúszik majd a Temze vizén.
Nézd, honfi társad ő is, ott a pultnál
most sörfi ú, és ott a mosogatólány,
a repülőtéren velük csekkoltál,
hová lett mosolyuk, az égi árny?
És látod, mégsem tudom elmondani
neked, mi az, hogy minden előtt.
Lehet, hogy csörömpölő nagyvárosi
lárma, lehet unalmas falusi délelőtt,
ott zenél, hova visszaszállnak álmaid,
a haza tán az álmok dús garmadája,
hol vágyaink kuszán, de összeférnek.
A haza sorsunk titkos morálja,
meg a szerelmetes kötelességek.

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. márciusi számában)