A tél csöndes hosszú olvasmány a szobában,
az ablakodra halk fekete bársony borul.
Lámpát gyújtasz. A korán jött sötétség olyan,
mint amikor a Nap botorul ballag, s bealkonyul
a délután, amikor a fény feladja, és fáradtan
sötétséggel takarja arcát, az idő is elhalkul,
óra sem ketyeg, a messzi harangok némák,
a fények nélkül még a zajok is elpillednek,
gyászolnak kopasz ágaikkal a ködben a fák,
és ilyenkor a költők sem írhatnak szonettet.
Magamat látom az ablak fekete tükrében,
és elrántanám már e sötétítő függönyöket,
de mögülük számtalan réteg lapuló kéjjel
visszatérne, újra arcomba hullna dacosan,
mert most a sötétség uralkodik, most éjjel
van mindenütt, éjjel az egész nagyvilágban.
„Mehr Licht!” – sóhajtotta halálos ágyán
a nagy költő, Johann Wolfgang von Goethe,
„Több fényt!”– üzente túl a saját agóniáján.
A világnak? Vagy a várakozó Istenek egébe?
Azóta oda-vissza pendül ez a költői üzenet,
künn sötét van, az asztalon pisla lámpa ég,
de száznyolcvannégy éve ég és föld között
visszhangként feszül a költő óhaja: több fényt!
Most csönd van, tél és hideg a korai este,
a lámpa fénykörében nyitott könyv hever,
lapjai villognak a szobába zárt sötétségre,
talán olvasni hívnának vakuló reménnyel.
A könyvek örök őrzői minden égi kincsnek,
a türelem polcain hull rájuk a múló idő pora,
dideregve várnak, mint télben az emberek,
de nálunk tovább élnek. A könyv a fény vigasza.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. januári számában)