…eget
Ha hozzám érsz, rajtad marad a vérem,
közölte s a kezed mocska rajtam
megragad.
Egyszerre a kórság volt,
a felcser és a gyógyulás.
Akkortájt
a darabos beszédhez álltam
közel, ő a történethez vonzódott.
Jól viselte alakja a fényből
öntött csupaszságát.
Nyári reggel,
a parton szétterült a hozzáillő
porond. Fecskefű a kezében, lánc
a nyakán, kagylóhéj, apró kavics
koccan karkötőjéhez. A jövő
díszlete körben, tervébe foglalva,
mielőtt leomlik a hegy rózsás-
sárga zsírkő-fala, miként öreg arc
és az érhálózata.
Vásári
látvány. Növekvő kétségbeesés.
Mit a szél, mit e víz összehord és tart
egyben, a jövő befoglalta, szemetet
a szeméttelep
Keresztülragyog
a rothadáson, zöld gyep alól a
tavalyi fű teteme, vegyítve
hulladékkal, ürülékkel. Egyebe
sincs a múltnak, mint katalógusa
a semmire.
Hozzáértem, tapadt
a vére. Nem a cselekmény folyt tovább.
A magas partról a kövek, a talaj,
és hogy esett, sárfolyam. Láttam, a
föld gyomrába gyűri a tetthelyet.
Itt-ott a bokorból egy gally, a sásból
egy zászlós dárda felmered, tartva
hegyén néhány pillanatig az eget.
…másvilág
Apám a bőröm vásznában lakik.
Művévé váltam az emlékezésnek.
Amióta tapasztalom, miféle
változásokra képes az anyag,
maga után hagyja a hordalékát,
nem csodálkozom az átalakuláson:
az időt mulasztó létet élvezem,
mint párzásukat a jajongó macskák.
Apám makulátlan részletekből áll,
mint a szám, amelyet pínek neveznek.
Nincs megközelítése, amelyben
értékre lel, s jellemző jegyeinek
nincs ismétlődő mintázata se.
Kobalt üreg, belülről látható.
Amennyit megteremt, annyit elpusztít
bennem. Hol ugyanazt, hol mást. A hit,
miközben a szöveg, amelyben rögzül,
úgy ér hozzá a kenyérhez, miként
a kutyaorr a gazda kezéhez,
túlél, túl, ennyi az örökségem.
Csatakos, vizes frottír összegyűrve
az arca, a ráncok a szeménél
és a szájánál sűrűn betűzve.
Némelykor úgy lépek vele, mintha
a hasonlatban a levágott lábra
az ember rátalálna. Olyankor
csupa-csupa mintha vagyok.
Hol van rajtam az ajtó, amelyen át
apám nyitott belém s amelyen át
engem elhagy egyszer? Akár ha széltől,
ki-becsapódik. És előttem fekszik
a másvilág?
…eloldozatlanul
Mindazt tudtam, amit sosem szerettem
volna. Arcélt s mitológiát kapnak
a dolgok, amikor a tőr, végezve
küldetését, véresen a padlóra hull.
Célzások és hivatkozások zűr-
zavarában azonban ott hever
a tett, melynek teste van. Az igazság,
ha ízét nem is veszti el, megváltoztatja
a színét, ahogyan a levegőn
a magára hagyott pohár vörösbor.
Nagyragadozó él végítéletként
az evangéliumban, gyom nődögél,
esély gördül alá a hegyoldalon,
amiként a napfolt előtt az árnyék.
Egymástól eloldozatlanul.
…szemüvegébe
A macskák repülni szerettek volna.
A tenger oldalról, csövön át
ömlött a nyárba.
Törött lencséjű szemüveg
s két sirályfióka töltötte ki a látványt.
Amikor reggel lett,
a látvány a partot körbefolyta.
Barna sirályok, a csőrük puha.
a csupasz tengerhez illettek.
Jambikusan, csibemód
szökelltek az asszony elé,
ki a hegyoldal fái közül lépdelt alá.
A levelek szapora, halszemű hullámok.
A hullámok ezüst olajfalevelek.
A part mentén hagyták el a strandot
és a testek tömegét.
A macskák elől vízbe,
a pancsoló gyermekek
elől partra vetődve haladtak
a Nap iránytűjét követve, nyugatnak,
a szatyrát cipelő asszonyt követve,
mint éhségtől hűséges ebek.
A hőség kibontotta a vitorláit,
nemrégen kezdtek el
dolgozni a fügékben a cukorgyárak,
süvítenek a dugattyúk, sziszegnek a szelepek.
Édes batyuiba gyűlik – mondta. De
rálelt a kőtömbjére, hát másként folytatta.
A dolgok közé odaszámolom magam,
hogy minden szó testből van,
most, hogy fáklyaként lobog a nyár,
és valaminek örökre vége.
Dusa, dusica, suttogta horvátul,
vigyázzatok azzal, aki macskának született,
még ha a szaga szerint ember is.
A négy, nagy, gyanútlan sirályszem oly kerek
volt, mint a Föld környékén a kozmikus terek.
A szenny a hullámon, az élettelen fűszál
a kőrésben,
a sóporos liget, a falu a hegy tetejében mind,
mind, együtt és külön is névtelenek.
Lelkecskéim, a huzat az öblön átjár
és mindenkit bezár majd
egy irdatlan száj és a szájzár.
Szórta eléjük, mint anyamadár,
hogy megnevezze egyszerre
saját magát és feladatát,
a döglött szardíniát.
A ciprusárnyék sötétkék teste
a part egytömbű testét kikezdte,
körbefolyta, mintha híg lenne,
akár a lágy tengerhús lehetne,
s mint a nyúlós, penészfoltos,
disznózsírfehér szikla vízbe esve.
Amelyen az asszony állt.
Amelyről etetett két kölyöksirályt.
Ekként keveredett össze a világ.
A kő víz lett. A kristálytiszta víz pedig szilárd.
Egymástól vették át a másik áhítatát.
Aztán ennek is vége lesz majd,
mondta, dusa,
dusica,
ha kifehéredtek.
Az égből egyre több fal ereszkedett alá.
Egyforma méretű s egyforma vastag, átlátszó
tömbök. Végtére is levegőből készültek.
Hangszigetelők,
miként a szirteknél a szűnhetetlen tengerzúgás.
Egymásba nem hallatszanak át a dolgok.
Kizárólag az égkék látszott
makulák híján
a tengerkék felett,
beszorulva a látvány szemüvegébe.
Titánia
Olykor annyi is elég,
ha tovább lehet szőni a szerelem szőttesét,
amelyet az éjjel ligetében
Történet Úr leterít, reám vágyakozik,
hogy egyszer felöltöztet,
máskor levetkőztet a mondataival.
Ugyan akadnak koboldok
a fűszálak közt, akik az árokparton
szórakozásból fényes ünnepséget adnak
az alkalmi hősnek, legyen az barom,
hogy földerengjen a nagyjelenetben
a tenor hangú és mindig másik tündérkirály
és a néma párja, ki én lennék, ha ott lennék,
s nem itt
Titánia.
Megelégedetten,
akiben, ha erdőben hál,
nincs semmi királynői,
negyvenegy és feles a lába, trampli,
és a keble maroknyival dúsabb a szerepkörénél.
Mint súlyos kilincs a pinceajtón,
olyan az ő orra és a farka,
még előnyére is válik,
ha akad, aki használja
s két kézzel ragadja meg,
hogy bejusson a mélybe, borért.
A dohszaga se zavar,
amely az éjszaka küszöbén hever,
hogy őrizze, amiként emlék a főhősét,
a mámort.
Ó, szerelmem, miért kellett látnom
a szerelem szamárfejét?
Pókháló! Moly! Mustármag! Babkóró!
Hogy kitaláljak szavaim sötét rengetegéből
nincs hozzá elég kívánságom, de társam se,
hogy vezessen,
maradok tehát úgy, hogy távozom,
s távoztomban megnézem
az erdőben a fákat is,
melyek örök időre elrejtik a szamaramat.
Kinek pedig zenére termett a füle,
annak szóljon doromb, hagyom.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. július 7-i számában)
