Géczi János: Versek

…eget

Ha hozzám érsz, rajtad marad a vérem,

közölte s a kezed mocska rajtam

megragad.

                   Egyszerre a kórság volt,

a felcser és a gyógyulás.

                            Akkortájt

a darabos beszédhez álltam

közel, ő a történethez vonzódott.

Jól viselte alakja a fényből

öntött csupaszságát.

                                    Nyári reggel,

a parton szétterült a hozzáillő

porond. Fecskefű a kezében, lánc

a nyakán, kagylóhéj, apró kavics

koccan karkötőjéhez. A jövő

díszlete körben, tervébe foglalva,

mielőtt leomlik a hegy rózsás-

sárga zsírkő-fala, miként öreg arc

és az érhálózata.

                            Vásári

látvány. Növekvő kétségbeesés.

Mit a szél, mit e víz összehord és tart

egyben, a jövő befoglalta, szemetet

a szeméttelep

                        Keresztülragyog

a rothadáson, zöld gyep alól a

tavalyi fű teteme, vegyítve

hulladékkal, ürülékkel. Egyebe

sincs a múltnak, mint katalógusa

a semmire.

                    Hozzáértem, tapadt

a vére. Nem a cselekmény folyt tovább.

A magas partról a kövek, a talaj,

és hogy esett, sárfolyam. Láttam, a

föld gyomrába gyűri a tetthelyet.

Itt-ott a bokorból egy gally, a sásból

egy zászlós dárda felmered, tartva

hegyén néhány pillanatig az eget.

…másvilág

Apám a bőröm vásznában lakik.

Művévé váltam az emlékezésnek.

Amióta tapasztalom, miféle

változásokra képes az anyag,

maga után hagyja a hordalékát,

nem csodálkozom az átalakuláson:

az időt mulasztó létet élvezem,

mint párzásukat a jajongó macskák.

Apám makulátlan részletekből áll,

mint a szám, amelyet pínek neveznek.

Nincs megközelítése, amelyben

értékre lel, s jellemző jegyeinek

nincs ismétlődő mintázata se.

Kobalt üreg, belülről látható.

Amennyit megteremt, annyit elpusztít

bennem. Hol ugyanazt, hol mást. A hit,

miközben a szöveg, amelyben rögzül,

úgy ér hozzá a kenyérhez, miként

a kutyaorr a gazda kezéhez,

túlél, túl, ennyi az örökségem.

Csatakos, vizes frottír összegyűrve

az arca, a ráncok a szeménél

és a szájánál sűrűn betűzve.

Némelykor úgy lépek vele, mintha

a hasonlatban a levágott lábra

az ember rátalálna. Olyankor

                csupa-csupa mintha vagyok.

Hol van rajtam az ajtó, amelyen át

apám nyitott belém s amelyen át

engem elhagy egyszer? Akár ha széltől,

ki-becsapódik. És előttem fekszik

a másvilág?

…eloldozatlanul

Mindazt tudtam, amit sosem szerettem

volna. Arcélt s mitológiát kapnak

a dolgok, amikor a tőr, végezve

küldetését, véresen a padlóra hull.

Célzások és hivatkozások zűr-

zavarában azonban ott hever

a tett, melynek teste van. Az igazság,

ha ízét nem is veszti el, megváltoztatja

a színét, ahogyan a levegőn

a magára hagyott pohár vörösbor.

Nagyragadozó él végítéletként

az evangéliumban, gyom nődögél,

esély gördül alá a hegyoldalon,

amiként a napfolt előtt az árnyék.

Egymástól eloldozatlanul.

…szemüvegébe

A macskák repülni szerettek volna.

A tenger oldalról, csövön át

ömlött a nyárba.

Törött lencséjű szemüveg

s két sirályfióka töltötte ki a látványt.

Amikor reggel lett,

a látvány a partot körbefolyta.

Barna sirályok, a csőrük puha.

a csupasz tengerhez illettek.

Jambikusan, csibemód

szökelltek az asszony elé,

ki a hegyoldal fái közül lépdelt alá.

A levelek szapora, halszemű hullámok.

A hullámok ezüst olajfalevelek.

A part mentén hagyták el a strandot

és a testek tömegét.

A macskák elől vízbe,

       a pancsoló gyermekek

elől partra vetődve haladtak

a Nap iránytűjét követve, nyugatnak,

a szatyrát cipelő asszonyt követve,

mint éhségtől hűséges ebek.

A hőség kibontotta a vitorláit,

nemrégen kezdtek el

dolgozni a fügékben a cukorgyárak,

süvítenek a dugattyúk, sziszegnek a szelepek.

Édes batyuiba gyűlik – mondta. De

rálelt a kőtömbjére, hát másként folytatta.

A dolgok közé odaszámolom magam,

hogy minden szó testből van,

most, hogy fáklyaként lobog a nyár,

és valaminek örökre vége.

Dusa, dusica, suttogta horvátul,

vigyázzatok azzal, aki macskának született,

még ha a szaga szerint ember is.

A négy, nagy, gyanútlan sirályszem oly kerek

volt, mint a Föld környékén a kozmikus terek.

A szenny a hullámon, az élettelen fűszál

        a kőrésben,

a sóporos liget, a falu a hegy tetejében mind,

mind, együtt és külön is névtelenek.

Lelkecskéim, a huzat az öblön átjár

és mindenkit bezár majd

egy irdatlan száj és a szájzár.

Szórta eléjük, mint anyamadár,

hogy megnevezze egyszerre

saját magát és feladatát,

a döglött szardíniát.

A ciprusárnyék sötétkék teste

a part egytömbű testét kikezdte,

körbefolyta, mintha híg lenne,

akár a lágy tengerhús lehetne,

s mint a nyúlós, penészfoltos,

disznózsírfehér szikla vízbe esve.

Amelyen az asszony állt.

Amelyről etetett két kölyöksirályt.

Ekként keveredett össze a világ.

A kő víz lett. A kristálytiszta víz pedig szilárd.

Egymástól vették át a másik áhítatát.

Aztán ennek is vége lesz majd,

mondta, dusa,

dusica,

ha kifehéredtek.

Az égből egyre több fal ereszkedett alá.

Egyforma méretű s egyforma vastag, átlátszó

tömbök. Végtére is levegőből készültek.

Hangszigetelők,

miként a szirteknél a szűnhetetlen tengerzúgás.

Egymásba nem hallatszanak át a dolgok.

Kizárólag az égkék látszott

makulák híján

a tengerkék felett,

beszorulva a látvány szemüvegébe.

Titánia

Olykor annyi is elég,

ha tovább lehet szőni a szerelem szőttesét,

amelyet az éjjel ligetében

Történet Úr leterít, reám vágyakozik,

hogy egyszer felöltöztet,

máskor levetkőztet a mondataival.

Ugyan akadnak koboldok

a fűszálak közt, akik az árokparton

szórakozásból fényes ünnepséget adnak

az alkalmi hősnek, legyen az barom,

hogy földerengjen a nagyjelenetben

a tenor hangú és mindig másik tündérkirály

és a néma párja, ki én lennék, ha ott lennék,

s nem itt

Titánia.

Megelégedetten,

akiben, ha erdőben hál,

nincs semmi királynői,

negyvenegy és feles a lába, trampli,

és a keble maroknyival dúsabb a szerepkörénél.

Mint súlyos kilincs a pinceajtón,

olyan az ő orra és a farka,

még előnyére is válik,

ha akad, aki használja

s két kézzel ragadja meg,

hogy bejusson a mélybe, borért.

A dohszaga se zavar,

amely az éjszaka küszöbén hever,

hogy őrizze, amiként emlék a főhősét,

a mámort.

Ó, szerelmem, miért kellett látnom

a szerelem szamárfejét?

Pókháló! Moly! Mustármag! Babkóró!

Hogy kitaláljak szavaim sötét rengetegéből

nincs hozzá elég kívánságom, de társam se,

hogy vezessen,

maradok tehát úgy, hogy távozom,

s távoztomban megnézem

az erdőben a fákat is,

melyek örök időre elrejtik a szamaramat.

Kinek pedig zenére termett a füle,

annak szóljon doromb, hagyom.

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. július 7-i számában)