Nem akartam, hogy fázz
Rád gyújtottam a házat,
amíg aludtál.
Tudtam, hogy nem fog fájni,
megfulladsz,
mielőtt tested elérnék a lángok.
Elképzeltem, ahogy fellobban,
majd egyre szűkülő bőrödre
üszkösödik hajad.
Amikor már minden égett,
besétáltam
a leszakadó gerendák közé.
Préd. 3, 1–8
Higgadtan magyaráztad:
az ember, ahogy öregszik,
egyre kevésbé
billen ki a nyugalmából,
és Nietzschét idézted.
Arcon akartalak ütni,
belekapaszkodni
a hajadba,
és üvölteni, hogy
baszd meg a bölcsességed,
én csak egy nyomorult
szeretlek és minden rendben leszt
akartam hallani.
Sokáig ültem a kertben,
és csak bámultam
a pernyeként szálló
apró bogarakat.
Csillogtak a lemenő nap fényében.
Megértettem, hogy
ugyanazt mondtad,
csak más szavakkal.
Szökőár
Mindig a csenddel kezdődött,
aztán apám szuszogása
egyre hangosabb lett,
mintha próbálná kiszívni
a szobából az összes levegőt,
anyám keze megremegett az edényeken.
Azt mondtam, ki kell mennem,
letolt alsóneműben ültem a deszkán,
fülemre szorított kézzel,
de a hangok átszűrődtek
az ujjaim között.
Számoltam a csempéket,
azt képzeltem, hogy az óceán hullámai,
a fuga a tajték:
ha elég ügyes vagyok,
és tekintetem kellő sebességgel
fut végig a repedéseken,
akkor a víz azt teszi,
amit én szeretnék, és elsimul.
Eleinte még vettek
új étkészletet,
de a vendégek lassan elmaradtak,
megragasztott tányérokból
ettük a húslevest,
a fülünkben dobolt a tenger.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. júniusi lapszámában)