ha lehetne
álmos mosolyodtól
kivirágzott festékréteg
felemelő, mert majdnem
az enyém lett
holdsugarak
üvegen tükröződnek
téged látlak bennük
föld nélkül
nem vagy
én meg nélküled
nem vagyok
egy ruhadarab
mintha a tiéd lenne
az árnyékom
utánad eredne
ha lehetne
utánoznál,
ha lenne mit
faburkolatú lelkem lábánál
térdepelnek mind, előttem ez
az ajtó rég nyitva áll.
fenyő tűlevelei – nem lombok,
ahogy te sem vagy boldog
és ami rosszabb a reggel
egyedül ébredésnél (...)
körgyűrű homályos fényénél
lámpásokkal közlekedünk
sziklás parti felhő gomolyog;
narancssárga drog, amit
nyilván nem akarok
vaslapát csak úgy formaságból
szemüveglencsém mocskosan
esdekel, háború ellen vezényel
karmester (domború-homorú)
(éntudjammi)
utánoznál, ha lenne mit
örökké csak
nincs szakadás
a gondolataidban.
az enyéimben sem.
sajnálatban fürdesz
hétévesen.
azóta beleszoktál
az ilyenbe –
ebbe a tálalásba.
a sorompót eléd
soha nem eresztették.
ellenkezőleg, akárhányszor
jöttél, felemelték.
(az óvárosban vajon
milyen kávét csinálnak?)
kisorsolták nekem,
mert maguktól nem
tudták.
eldönteni, lapos-e
az ég, vagy
sem.
hogy milyen ízű
a sár, ha a cipődről
lepereg,
ránk száradt-e már
valamelyest a darab
egy másik lelkéből
néha érdekelne,
mi van a kosár
alján,
amit örökké
csak ürítek.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. márciusi számában)