H. Militicsi Viola: Cím nélkül

Anya, ma az udvaron felfelé dobáltam a pöttyös labdám.
Azt akartam, hogy olyan magasra szálljon, hogy elérje
a kábelt, amely áthalad a kert felett.
Figyeltem, ahogy repül, ahogy én reptetem,
és anya, egy pillanatra elképzeltem,
hogy én vagyok a labda,
hogy egy furcsa erő szárnyakat ad,
és a gravitáció, habár csak egy kis időre,
de nem szorít le a földre.

És anya, a kutyával is játszottam.
Futottam és ugráltam,
szeretetemmel árasztottam el azt az állatot,
és ő is boldognak tűnt,
farkát csóválta, és velem szaladt.
Fürkészve figyelte kicsi kezem, benne a teniszlabdát,
és én nevét kiáltva elhajítottam neki azt,
Ő pedig – most először, anya – visszahozta.
–
Anya, ma valaki azt mondta, hogy szeret.
Nem te voltál az, vagy apa,
hanem egy barát, aki iránt én többet érzek.
Anya, ő nem úgy gondol rám, ahogy én rá, mit tegyek?
Mikor átsétáltam vele a város terén,
és kezünk egy pillanatra összeért,
nevezz önzőnek, de azt akartam, hogy csak rám tudjon gondolni.
Viszont, anya, mi van, ha a szeretetem egy nehéz súly,
melybe beleszakad az ember, ha cipelni meri?

Anya, ma kiszöktem a hotelszobából.
Ne aggódj, vele voltam.
Felmentünk az egyik épület tetejére,
összecsukott napágyakat kerülgettünk a sötétben,
és anya, nem féltem, hogy elesek,
mert, képzeld, fogta a kezemet,
szorosan, és csak húzott tovább az éjbe.
Anya, nem tudtam elbúcsúzni tőle.
–
Anya, ma, mikor átkeltem az úton,
egy száguldó kocsi majdnem elütött.
Magam előtt láttam a holttestem,
elterülve, vérben úszva az úttesten,
láttam a szirénákat, a zörgő hordágyat,
a dugót, amit a baleset okozna,
aztán az élet ment tovább, anya.
Körbenéztem és átszaladtam.
A beton sima volt alattam,
és sebesen dobogó szívvel
hálát adtam az égnek,
amiért nem haltam még meg.
–
Anya, az istenért, olvasod a leveleimet?
Vagy csak én igyekszek, naivan,
azt gondolva, hogy számítanak neked?
Anya, azóta iskolát váltottam végre,
véget vetve a sokévnyi szenvedésnek,
és a kutya sem él már,
a hóban melléfagyva találtam a kopott teniszlabdát.
Azóta elmondtam oly sok mindenkinek, hogy szeretem,
és annyiszor fogtam emberek kezét.
De vele nem beszélek már,
hidd el, azóta minden nyár ugyanúgy telik.
Anya, most már figyelmetlenül lépek az útra,
már úgyis mindegy,
mert aminek jönnie kell, az jönni fog.
–
Anya, ez az utolsó levelem.
Gondoltam, leírom, hogy unalmamban
újra dobálni kezdtem a pöttyös labdám.
És ma elérte a fekete kábelt,
magasabbra is szállt, és fennakadt az öreg diófán.
Aztán nem jött le többet.
Anya, félek.
Mert mi van, ha egy nap, amikor pattanások helyett
majd ráncok aggasztanak,
én nem emlékszem majd a kutya nevére,
vagy egy olyan egyszerű szóra, mint „szeretlek”,
vagy az ő nevetésére, ahogy ültünk a medencék mellett?
Mi lesz, ha a szívem nem ver többé olyan gyorsan,
ha megtörténik egy-egy „majdnem”?
Anya, mi lesz, ha elfelejtem, milyen magasan futott az a kábel?
Ha nem emlékszem majd arra, mennyire
nehéz volt feldobni azt a labdát?

Istenem, mi lesz, ha egyszer nem tudom felidézni anya arcát?

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. szeptemberi számában)