Helyőrség: A Köszönjük, Magyarország! pályázat legjobb alkotásai

2021. november 13., 13:47

Borsi Bálint, Polgár Kristóf, Eszenyi Fanni, Leitert Vivien, Regős Mátyás, Weiss Marcell, Csizmadia Máté Noel, Egyed Hunor, Kovács Boglárka, Fehér Enikő, Kovács Bálint, Balog Nóra, Élő Csenge Enikő, Bodoni Csenge, Rusu Szidónia, Esti Bálint Kornél, Szőnyi Judit, Török Luca Rozanna, Szabó-Biró Brigitta, Kalafatics Imre, Labancz Eszter Csenge, dr. Deák Richárd, Kertai Csenger, Nagy Milán László, György Alida, Berényi Sarolta, Kazsimér Soma, André Ferenc versei lettek a pályázat legjobbjai.

Fazakas Barna: Felhőséta I. (40 × 40 cm, 2017)

BORSI BÁLINT
Megszokod

Kihúzzuk ezt is, mint a zápfogat,
az ember megszokásból bízva bíz,
unottan majszol, filmet válogat,
az idő nyúlós, olcsó szilvaíz,

a ház előtt – de messze! – sok virágnak
betonra hull a még több szirma kint
az együttélés egyre komplikáltabb
a Netflix sóhajt, are you still watching

deréktájt ott tanyáz’ a renyhe háj,
de itt-ott pár kilót már meg se szólsz,
ha mégis, én se szívom mellre már,
lakásba zár a súlyos este nyolc

de mint a zápfogat, kihúzzuk ezt
habár az együttélés komplikált
a garzon szűkül, közbe nő a test,
pocak feszíti szét a gomb likát,

és szűkül minden, szűkül egyre tényleg,
az utca ház csupán, a ház szoba,
és vasárnapra kedd jön, keddre péntek,
de mennék bármi okból bárhova,

mert kint már szirma hull a sok virágnak
és bent már azt se tudjuk, mit miért,
a fejünkben koboldok konspirálnak,
és egyre hangosabb a nyitnikék,

és cipősdoboznyi lesz a garzon
a pókhálóba’ bízva bíz a légy
és ráncokat hagy minden hét az arcon
a kisszobából átjössz, visszamégy,

mígnem félni szépen lassan épp csak,
aztán végül nem is lesz okod,
arcokat látsz, telve lesz a négyhat,
Jó lesz. Aztán újra megszokod.

 

POLGÁR KRISTÓF
Utolsó műtét a MÁV kórházban

Másik bolygóról nem így állnak a Göncölök és
eltéved, aki a sarki fényt keresi. Ilyen
viszonyok mellett kiszáll a kóbor áram és
keres más játékot.

A kapualjban visszakérem a kabátom.
Automatára állítom az élességszabályozót,
még egyszer szembevakuzom magunkat
indulás előtt. A képen piros a szemem,
rajtad látszik, hogy vacogsz.

Autóban ülök, befordulok a
balzsamozóba, odaadom a ruhám,
aláírok valamit és lefekszem egy
fertőtlenített ágyra.
A felhőtlen pihenés szakértője vagyok.
A fények és a légkör most vár. Megálltak
holdak és kertjükben minden csillagok.
Altatásban minden más. Békésen
búg a csontfűrész, ecetszagú masszává
érnek a velők. Mindent hallani.
Üres a folyosó, a váróban
valaki lapoz.

 

ESZENYI FANNI
Kristóf
felveszi a telefont és meséli
most Mosonmagyaróváron
előtte Budapesten
körülötte a vonatfülkében mindenki
kikapcsolja a zenét
nem tekergetik tovább a híreket
figyelnek figyelik

képzeljük el több ágy van rábízva
mint ahányadik félévében jár
számolgatni kezdünk
az érettséginek bárhonnan nézzük
csupán három éve
„Haver, ha ezt túléled, nyáron rohadtul
bebaszunk Antalfán” – biztatni próbáljuk
először nevet fel hisztérikusnak hangzik
pedig tudjuk hogy hálás
magam elé képzelem ahogy a száját
összeszorítja a lábfejét rázza és úgy meséli

tegnap beszélgettem egy bácsival
folyamatosan azt kérdezgette
„Doktor úr, ugye meg fogok gyógyulni?”
végül is mindig ezt kérdezgetik – teszi hozzá –
én meg bólogatok mint a sulidiszkóban
meg a színjászó körön kilencedikben
mikor még volt díszterem

éjjelente ha hugyoznom kell a fürdőszoba tükre
előtt is ezt a bólogatást gyakorlom

persze Lajos bácsi minden rendben lesz – bólogatom el másnap
szerencse hogy csak szemmel kell mosolyogni
hasznos a maszk nem zavar

senkit nem zavar ha megrezdül az arc
a száj össze a kéz ökölbe szorul megtanultam
hazugságokat igazolni szemvillanással
hogyan mondja a szem persze Lajos bácsi
miközben a számokat látja a mérőn
hogy mire teljesen elfogy az oxigén
hogy mire megnyugtatja a lányait a telefonban
hogy mire ők azt felelik „holnap találkozunk\"
hogy mire reggel lesz
elalszik
és belőlem is kitörhet hogy kurvára nem
lesz minden rendben Lajos bácsi
és hogy még orvos sem vagyok csak valaki aki
gimiben nagyon szerette Kovács tanárnőnél a biológiát

 

LEITERT VIVIEN
egyirány
sokadik kattanásra gyulladt meg a hétfő
a pulóvernyak fojtása mocorogtatja az enyészetet
a sietés ma is a peron rossz végére érkezik
jön a kukac az idő a kukáig megint túl kevés
ugrás helyett a térkövek altatják a parazsat
felszáll velem a menetszél mit neki a jelzővillogás
ebben most központozás nélkül van ő is
*
tüdőbolyhok tartják a lelket a kapaszkodókon
a maszkokon átbüdösödik az otthonülés
a tegnapi pogácsa már morzsa a szatyrok alján
ennyijük van csak a suhanást látják
a táj most egy fák nélküli erdőépület
egy nem létező bokor alján gyűlő szemét
végállomásnak ott van az aluljáró
mind leszáll halomba és örökre ott marad
csak a villamosvezető sétál előre az aszfalttal
és érdektelenül cserél helyet a rükverc
*
egy rosszul karbantartott negyvenes nő
kinyúlt pulóverujjai fogják a sárga csövet
halogat pedig még el sem indult újra
visszafelé is a dologház az első
a hangosbeszélő a számadatokat mondja
pedig valami fontosra kellene emlékeznie
az agyában harmonikaajtóként nyílik az orczy
ez lehet most legközelebb a hazához
a leszállás repedéseiben rákacsint egy fél
nincs válogatás jó neki a peronturkáló is
holnapig még kijöhet a zaciba vágott becsületből
mondhatnánk rá hogy ez is csak zéróvészt
legyen honnan sehova sem visszafordulnunk

 

REGŐS MÁTYÁS
Ez lett volna az első

Március közepén a tabellautolsó
Tabánnal játszottunk idegenben
– izzadság, bemelegítőkrém szaga,
szigetelőszalag sercegése – ha
nyerünk, meglehet még a feljutás.
Tabán előtt zsinórban öt meccsen
betaláltam, ettől elszáll a
BLASZ III-as csatár, kaptam egy
remek labdát, félpályáról indulva
bevittem a balösszekötő helyére,
még néhány méter az alapvonal
felé, de kisodródtam,
B. Misi aznap jobbszélsőt
játszott, lendületből érkezett kapu
elé, meccs előtt kérdeztem, mi újság,
B. Misi a Szt. Imre Kórházban
dolgozik, orvos, aznap hárman
haltak meg a kezei között.
Nálam a jó negyven méter
sprintfutástól beállt az oxigénhiány,
tulajdonképpen megvakultam,
Misinek ez lett volna az első
gólja a csapatban, de nem
tettem be a labdát, szét akartam
lőni a rövidet, lecsúszott, hagyjuk is.
Nem nyertük meg a meccset, elúszni
látszik a feljutás, B. Misi hazament, alszik
egy nagyot, utána műszak, ágyban
fekszem én is, sajognak BLASZ III-as
lábszáraim, nem tettem be a labdát,
hálátlan kutyák vagyunk.

 

WEISZ MARCELL
Az intenzív álmodás kómájában


Tegyenek ágyba,

Kössenek szemeimre gyolcsot.

Számba vizes rongyot tömjenek,

Hadd múljon belőlem mi múlandó.

 

Aztán csapolják meg vérem,

Folyton folyvást, vörösen.

Táplálkozzék belőle az,

Aminek, s kinek ingere.

 

Töltsék meg helyét nyugtatóval,

Altassanak, ne kelljen éjjelente mesélni.

Agyam tompa lesz, nem érez már,

Csak a katéter sajog hajnalhasadtán.

 

Hallójáratomban egy papucs csoszog,

Kíséri a gépek sípolása.

Alsó szólamban beszállok szuszogva,

Ha már a hörgés abba marad.

 

Megszólalnak a harangok, besietnek,

Majd tolnak, susognak kezeslábasaikban.

Kerekek csikorognak alattam, süllyedek,

Belerezgek a hidegkőpadlóba.

 

Fejem felet koppan: nyílik az ajtó,

Kesztyűs kéz nyúl a karomhoz.

Orromból kiveszi óvatosan,

A csövet, és gyengéden megtörli.

 

Vállaim közelednek egymáshoz,

Párnám egyre nehezedik tarkóm bőrének,

Verejtékcseppek kúsznak le nyakamon,

Hidegen veszik fel a hűvös szoba fagyát.


Hangok egyre távolabbi zúgókból jönnek,

Fülem üres barlangként tátong.

Szemeim a géz alatt kifordulnak,

Magukból, akárcsak én magamból.


A sötétben megjelenik egy szikra,

Fényesen villódzik, szemeimet vakítja.

Érzem, hogy zuhanok, a fénnyel együtt,

Szerveim kissé megkésve utánam.


Majd hirtelen csattanás, fény,

Belassul, minden megáll.

Távolban sípszó harsan,

Felszakad egy tiszta sóhaj,

Egy könnycsepp csurog le az arcvédő plexin,

S elhagyja, lelkét a test, szemébe települ a homály.

 

CSIZMADIA MÁTÉ NOEL
Hajnali tétlenség

Elmondanám ezt Néked, ha nem unnád.

De unod.

Már mér’ ne unnád? 

Ezt nyomja a sajtó,

és életed se szól másról,

csak az egyre szigorúbb korlátozásról.

Semmi sincsen, 

Tévézés az asszonnyal max.

A Logodi utca, ahol laksz 

már inkább feszélyez, mintsem nyugtat.

Tudni akarod, ki mit tudhat.

Várj, hogy magyarázzam,

hiszen Te ismered a házam.

A főbérlő jól megkéri az árát.

Sok ez nekünk, a mama se jár át.

Ideggel teli a csakránk.

Keresem, hogyan egyszerűbb, mert

nem tudok figyelni, csak ránk.

És a Fővirológus, a házból:

eszik, issza borát,

ha valaki kételkedik

helyrerakja a morált.

Virradatig maradsz fenn,

forgolódsz az ágyon. 

Az álom csak álom marad,

válladra oltás helye tapad. 

Hordd a maszkot, az Isten áldjon!

Nézd csak, tudom, hogy nincsen miben hinnem,

tudom, hogy nem vasalja ki magát az ingem,

de pattanó szívem feszítve, 

zúznak az éjben az őrangyalok.

Pihenni mentek.

Mégis amellett szólnak az érvek, 

s a remények,

hogy egyszer majd visszatérnek.

És barátom, ahogy botlok itt a porban,

tudod, az van, amiről mindig is papoltam,

hogy egyszer, régen, reménykedő voltam.

 

EGYED HUNOR
Káosztöredékek

A zárlat tompa vakációja lassan telik.
Egyszer, mikor már tizenharmadik napja, vagy éve
nem szólaltam meg,
szigony utcai szobámba bekopogott az ördög.
– Üll le! – mondtam.
Töröld le a csizmádról a hazugságaid,
és ha sikítanék ne figyelj rám.
Maszk nélkül jött.
Letéptem én is az arcom,
kiolvashattuk egymás múltját a füstből,
aztán megszólalt:
– És előttünk áll a mítoszát vesztett ember.

 

KOVÁCS BOGLÁRKA

drága mama,

egyébként nem őrültem meg,
csak vasárnaponként a halottainkon kívül
máshoz nem megy a posta.

itt már egy éve vasárnap van.

templomba persze még mindig nem járok,
sehova se járok,
fel kéne kelni, megpróbálni kinyitni ajtókat, ablakokat.

mostanában sokan költöznek tőlünk felétek.

nem lennél most rám büszke,
hogy így félek, pedig
tudom, hogy te is sok halottat láttál.

remélem, ti jól vagytok.

tengerre és testmelegre vágyok,
lassan kikopnak a beidegződéseim,
nem emlékszem a szilvás gombóc receptjére.

a szilvás gombócod receptjét elküldenéd?

Megfőzöm majd a többieknek,
ha ne nem félek már a hangjuktól meg a szaguktól,
ha újra lehet majd maradni.

ölellek titeket.

 

FEHÉR ENIKŐ
Növényanya

Kirajzolódik egy levél a hátadon,
göröngyös árnyék, ma ez vagy nekem.
krémet kensz a kezedre, mostanában mindig,
ilyenkor nem érhetek hozzád, helyette
nézem a nőt a tubuson, mosolya
homályos esti ígéret.
Fertőtlenítettünk mindent, vacsorázunk az
erős szagban. Elszaporodtak a spájzban a molyok,
tárgyilagos a hangod, miközben mondod,
mostanában így beszélgetünk.
Pár hónapja még romantikája volt a dolognak,
minden kimozdulás egy titkos randi.
Esténként azt játszottuk, kutyát tartunk,
sietve sétáltattuk az ebet egy láthatatlan pórázon.
Aztán kaptál rá a növényvásárlásra.

Kis fikuszok, könnyező pálmák,
pozsgások borították el az agyad.
Nem kellett volna mindnek nevet adni.
Alfréd megfázott, Josénak új hajtása lett,
Erzsébet kirohadt a fenébe megint.
Gondoskodó lettél, magabiztosan mondod,
hogy elférne itt egy gyerek. Azóta
éjjelente dolgozom és a nappaliban alszom,
nehogy felébresszelek.
Elalvás előtt nézem ahogy fölém
kúszik a szobaborostyán.
Minden este ugyanaz a mondat.
Valamelyikünk beledöglik, haver.


KOVÁCS BÁLINT
- A novemberi lomb –

Az ősz színes arca észrevétlen
unalmas higannyá korhad,
az egyre álmosabb november
egy új év ajtaján kopogtat.

Késő van, fázik, éhes, talán fél,
de valóban, igazán, leginkább fáradt,
és egy apró, száraz saroknál - tudja -,
most többet nem is kívánhat.

Mert veszélyes most még
az utcát is, csak úgy járni..., sikamlós az avar,
legalább egy városi sündisznó boldog,
hogy ágyában egyre kevesebb a zaj.

Csupasz ágak, mint
ezernyi vékony csermely,
száz és száz jövőképként
mind a szürke égboltban vész el.

A kíváncsi szem, ha szalad,
hiába keres bármelyiken rügyet,
a fantázia a jövőt nem érinti,
csak őrülten csahol mögötte, üget.

Hát miért tennék így, hasztalan küzdve?
Csak csodálom a ködös-gyöngyű koronát,
megelégszem a mával, hogy majd hazaérek,
és otthon te karolsz át.

És holnap talán kevesebbel is beérem,
ha a jövő úgy dönt, meggyötör,
mert hiszem, hogy minden nap ajándék,
mert egyik sem kezdődhet elölről.

 

BALOG NÓRA
Kortynyi pandémia

Emelem reggel a poharat,
a mézes tej leöblíti a keserű nyálkát
nyelvemről, amit az éjszaka rákent.
Mostanában ez az egyetlen igazán
érzékelhető hatás, amit a testem
önállóan feldolgozhat, hisz minden
tudás, amit kívánok, minden hang,
ami hiányzik, az elektronika által
egy különös, távolról érkező, steril
fragmentumhalmazzá vált.
A képernyőn úgy tűnik, mindenki
belefért a keretbe, a fülemben felváltva
dúdol a némaság és életünk intim
részleteinek súrlódó háttérzaja.
Nem akarlak titeket képernyőn látni,
ez a törvénybe foglalt érinthetetlenség
felőrli az ingerre éhes érzékszerveim.
Nem akarom hallani valahonnan
a hangotok, mivel a koszosodó vétel
kis időre süketté teszi a lelkem.
Nem akarok veletek üzenetet
váltani, gondolataitok csonkaságai,
félszeg rövidítései azt a hatást keltik,
mintha elmétek megbomlott volna.
Lábujjhegyen sétálgatok a lakásban,
néhányszor néhány négyzetméteren,
ez a hely lett a kedvenc színészem,
bálterem, város, edzőterem, csarnok,
hetente adok a kezébe új maszkot.
Ha lenne kakukkos órám, a déli
harangszót is helyettesítené valami,
még Istent sem érezném magamtól
olyan távol, de ebben az időszakban
az alvás és az ébredés az egyetlen
transzcendens hatalom.
Emelem éjjel a poharat,
az alkohol öblíti le a szorongást
a lélekről, amit a nappal ráfestett.


ÉLŐ CSENGE ENIKŐ
utat

ígéretek.
bátor ígéretek,
nincs szünet, csak lihegés.
megszámlálhatatlan sóhaj,
ennyi a csend, ennyi a nyugalom:
nem vágy, visszás vájkálás,
dráma, ha így tetszik.
hívd, aminek akarod.
csak lihegés, meg némi könny.
félút, elválás, tizenöt kiló félelem.
higanyos lázmérő.

mert ez rég nem a titkos út,
rég nem tudjuk már, merre a
víz, a zaj, a parázs, vagy bármi, ami lehetnénk,
helyette üres beszéd, se kedv, se jóindulat.
vírus,
helyzet,
és tényleg nem tudom, maximum hányszor lehet elfelejteni valakit,
egyedül,
most meg kell az énidő,
jobban, mint te,
meg azt is értsd meg, hogy vissza nem süllyedhetek.
hát hogyne fájna, érezni még én is szoktam,
és hát a lihegés, na igen, valaki mindig legyen.
és már a félelmem sem elég, hogy megtartsalak.

adhatnál időt, kedves szavakat,
kitartást, szép csendet, hársfa virágzást.
és most eszembe jutott az a dolog, amit akkor adtak a fogók,
amikor elkezdődött a játék,
út, vagy egérút, vagy mi volt a neve, de mindig kértem,
mert rossz voltam rövid távon,
egérút, igen.
adjatok utat.

 

BODONI CSENGE
Vágyott végzet

Fénytelen ég takart arca
Poshadt borok elhalt csókja
Ízetlen étel, járatlan utak
Futott órák, lopott társak.

Eltelt idő üres szeme
Lenyelt drogok hangos csendje
Síró házak váró anyja
Megölt gyerek eltűnt napja.

Eltört pohár repedt ajka
Síró lány tompa hangja
Füstös mámor részeg szeme
Vágyott végzet utolsó perce.

Jön.
És várom.

 

RUSU SZIDÓNIA
tömörülési-stressz

a karantén nekem az a polc, amit sosem érek fel,
éjféli ébresztő, hogy ne aludjak el.
zajos vonatok kényszermegállója,
plagizált apák másnapos dala,
higított fertőtlenítőszerek diadala.
zakuszkás üvegben a maradék olaj,
hűtőben hagyott sörben a buborék.

karantén nekem a kezed, ami hozzám ér gyakran,
és attól függően csattan vagy simogat,
hogy a gravitáció miként mozgatja az atomokat.
karantén az, hogy a szűkített tér-idő,
bénítja bár, de nem hajlítja az akaratot,
ami fékezi a küszöbön hagyott erőszakot.

karantén nekem az, hogy létezel,
hogy a fejemben tévedhettél el,
utat nem találsz kifele,
az a kulcs a zárban,
amit nem tettem bele.

karantén nekem a hold,
ami nem világít be a szobám ablakán,
karantén, hogy még itt vagy
a feloldozás után.

 

ESTI BÁLINT KORNÉL
KoroNapló


Most csak az üvegen át láthatod,

Mit sokszor taposni is unalmas

És olyan furcsa lesz tőle a tested

Se nem erős, se nem rugalmas


Süllyed alattad a hajó, s

Ráadásul nem tudsz úszni se

Hiába volt minden kollégádnak

Erre egy jó hipotézise


Nem tudod mihez kezdj

Magaddal, magadban,

Magadat csodálod, keresed,

Bántod, válsz el tőle haragban


Folyton magadhoz beszélsz

De nem vagy ám egyedül

Itt van mindig Te, és Magad,

Mi kettő egyre nehezebben vegyül


Süt a nap, melegít a fény:

Ma is a természet ölni hív magához

Nap után a Hold világa csillog

S hív Holdudvarához...


Lecseréled a város zaját

Az alig hallhatókra

S felhőcskéket fest a képzelet

A szemhély-indigóra

S eltelt még egy hét...

Túlságosan korán van még felkelni

Vagy csak túl későn feküdtem le?

Csütörtökön beszéltünk mi utoljára,

Vagy még szerda este?


Hány hete is van karantén?

Egy, kettő, vagy már három?

Mióta már homeoffice van,

Az aktatáskámat sem találom.


Már arra sem emlékszem tisztán

Milyen ízű a pesti levegő

Csak porszemek vannak a fényben

A sok, Nap felé lebegő


Megtanultam nyelveket

És kézen járok már a házban

Ne mondd meg, hogy mit csináljak,

Ötletből itt is vagy száz van


De mind a sok száz kilógna

Ki az utcára, a fényre

Hol hangos zajjal robbannának

Pest néma szívébe


SZŐNYI JUDIT
Befőttesüveg

Olyan mintha az élet lepkéket gyűjtene,
S engem csúnya, barna molyt
Ragasztana az album végére.
Tízmillió ember orosz rulettet játszik
Ebben a monoton hógömbben,
S virológus már mindegyik,
Egy irsai kisfröccsel.
Leghátul vagyok az oltási rendben,
Szeretném magam bezárni
Egy befőttes üvegbe.

 

TÖRÖK LUCA ROZANNA
Karantén én nélkül


Talán számolhatnám a napokat.

Vehetnék egy naptárat,

s égkék tintával írnék bele hangokat,

rajzokat és szagokat,

fényeket és ízeket,

pillantásokat, emlékeket.

Mind-mind, amiből kimaradtam.

Ha előbb tettem volna, hamarabban,

már negyven napja csorogna a vér a fejemből,

ahogy az koppant

a számtalan napokat látott asztaltetőn.

 

Tegnap történt.

A fejem lezuhanni látszott,

napok súlya alatt porcelánként

elmémben a gondolat, mint lámpafény játszott

egyik helyről a másikra ugorva,

s aztán megállt. cammogni kezdett mint egy medve,

ki lassú, hitetlen és mogorva.

A gondolat ugyanis, voltaképpen

élőhelyet nem lelt, embert nem látott,

lelket nem talált, vagy ha mégis, azt nem épen

nem lelte a többi gondolatot, s önmaga is foszladozni kezdett éppen.

Mert a gondolat, mely test nélkül való,

nem létezik, csupán hiú illúzió.

S én nem voltam már.

Belefagyva titkos nem-létezésem tengerébe,

mint Lucifer a pokol kénköves jegébe.

Csak éppen ő vergődni még tud, harapni, s talán még érezne,

s eközben itt vagyok én, semmi, csak e verset író darab ép elme.

 

Két hete teste csak váza,

törékenyen gyenge erőd,

mindaz, ami valódivá tette őt,

beleolvadt az elmúlásba.

Megszűntem létezni, nem vagyok,

s ha lennék is, nem én,

ha vagyok, bármi, akkor egy költemény:

míg a költő eleven, hús-vér lény,

a vers maga csak tinta s gondolatmorzsalék.

A gondolat pedig, akár mily szép,

test nélkül csak semmiség.

S ekképpen én is, mivel igaz testem már nincs,

így, magamban, elzártan válok semmivé.

 

SZABÓ-BIRÓ BRIGITTA
Fosztó-képző

Mosolyogva tépkeded átlátszó légyszárnyaimat.
Kivájod a fényt a szememből.
Kifordítasz a zsebemből.
Bogáncsként szakítasz ki a hajadból.
Előkeresel a sok kacatból.
Majd újemberként köpsz ki magadból,
Mint a pisztráng csontjait a vasárnapi ebédnél.


KALAFATICS IMRE
Körbe

Nap
Két nap
Három
vagy négy?
hétfő, nem, szerda
Random hétvége
Ebből hónapok

Van eladó, nagy adag semmim, meg pár szétsorozatozott este.
Nem érdekel?
(Miért)
A létezéshez még sok is.
Persze.

Nézni, ahogyan a szomszéd házról hetenként mérve a centiket mállik a vakolat
Reggel pontosan hét harmincötkor, nem lemenni a boltba, nem-tejért
Haha, mert zárva van
Minden eltakart női arcot szépnek látni
Olcsó bort venni és nem tudni felállni a gép elől
Hadd röhögjenek negyven kilométerről
Távbarátok

Minden nap hálát kéne adni
valami…
nem istennek, az azé a huszonhatezeré.
Hogy csak a szájszagom nem érzem fél éve.
Amíg az utca elején volt a kocsma, apával ha bementünk, a baracklének a lambériába beevődött cigifüst íze volt, azóta is azt az ízt keresem minden baracklében.
Most összerántja a számat – véget ért a gyerekkorom.
„Addig röhögsz rajt, amíg nem a te nagymamád…”

A kocsma az utcánk elején, öt éve is bezárt este hétkor.
Most végleg, mellette a vegyesbolt is.
Elvitték a kutyát, emberemlékezet óta először.
Elment velük a masszív alkoholista, aki reggel ott kezdett, talán ebédelni hazament.
Nagyobb volt a terasza mint maga az épület és vadszőlő futott fel a szoci csővázra.
Fehér festék pattogzik le a székekről.

Van zacskós kenyerem, olcsó borom,
Most ennyi kell az állat homályos elégedettségéhez.
Néha hiányzik egy-egy maszk nélkül is szép nő.
Nem sürgős.
Semmi nem sürgős, ameddig az összes holnap is pont ugyanolyan lesz és ugyanúgy összekeverem a két nappal ezelőtti tegnapot az elkövetkező hónappal.

Nap
Hol-nap
Hol felhő
Nyit – zár
jégeső, majd ragyogás, majd eső, szél, megint kisüt
mikor lesz vége


LABANCZ ESZTER CSENGE
Üzenet a jövőből

Egy fényképet adtam ma a lelkemnek,
Egy emléket a múltból, mielőtt újjászületett lettem,
Most itt virágzó kertek,
Hol ez idáig sövényfalak tágulata feszült keresztfákon, ihol félelem
Öntött magának csírába kóróvirágot
Nyújtom feléd kezem, s érzem bőröd tapintásád,
Azt mondod szemeiddel, hogy „Végre”,
S kezeiddel ölelsz mos körbe,
Tenger lészen szemem helyén, melyből öröm sugárzik feléd,
Mert újra számra jön az „Együtt” meg a „Család”,
De vajon könnyebb lesz ezután mindennemű nyitás,
Nem fog a függöny az élet színpadán legördülni ismét, nem fog szólni megint Anyád és Apád,
Hogy ez csak ámítás
A sok bába között elvész a gyerek
A még meg sem született,
Előbb siratjuk el szeretteinket tisztán folyóvízzel, szóval gyertek
Gyertek félelmek, gyertek ti ambivalens démonok, ti elkergetett
Vírusok, kard ki kard, nem félek tőletek, mert reményem megmarad,
Csakúgy, mint soraim a papíron, az élet halad
Nyitni fog a lélek és a szív, nyitni fog az ember még,
Sohasem hal el a remény,
Mert ez örökké él.

 

DR. DEÁK RICHÁRD
COVID: EL(SZ)AKADÁS

Azt mondják, mossak kezet,

hordjak maszkot, ne ásítsak;

ha lehet, ne is menjek utcára.

Új szavakat tanulok: virológus,

reprodukciós ráta, variáns,

T-sejtek, immunválasz.

Értem is ezeket, meg nem is,

és kimondatlanul is tudom,

hogy az év szava: “Oltakozz!”

Régen még a “szelfi” volt,

mára már csak ez jutott,

be szép is volt akkor,

a Fröccsteraszon ültünk,

rozét ittunk és énekeltünk,

mintha muszáj lett volna,

teli torokból és teli szívből

énekeltük, hogy:

“Nézz mélyen a szemembe,

tedd a kezed a farzsebembe

hajolj bele a hajamba,

dúdold bele, hogy la bamba.”

Hiányoznak azok a napok,

hiányoznak a barátaim,

hiányzik anya és apa,

és hiányzik még 27.000+

ember valaki életéből.

Csörren a Messenger,

egy újabb online sör,

online traccsparti, online minden,

és eszembe jut, vajon lehet-e

online rosszul lenni,

mert én már hányok,

ha még egy sejtem is megabitté lesz.

Napról-napra kisebb vagyok,

elfogyok, mint áprilisban a hó.

Így fekszem le minden este,

mert már csak ezt tudom.

Aludj te is, egyedül alszom

én is; húzódzkodj össze

és rám ne haragudj.


KERTAI CSENGER
Utolérni magam


Megroggyant térdem nem egyenesíti ki más,

csak a határban elveszett tekintet.

Madarak keresnek szálláshelyet,

felkattintott lámpák között valahol rád is vár egy ágy.

 

Hogy nyugodtan alhass,

kitűzött feladataid felől gondoskodj először,

szilárd erkölcsről tanúskodik,

hogy bár látod magad körül a rendetlenséget,

mégis angyali tisztaságra vágysz.

 

Bolyong benned a szív,

nem hagy menedéket,

szigorú, kimért a munka,

ami a napsütést élhetővé teszi.

 

Mi ez az egyszerűség,

ami engedi láttatni a rendet?

Felkelsz, és bár ordítanál, toporzékolnál,

hogy milyen keserű önző céljaid nélkül a reggel,

inkább alázatos kortyokban iszod a kávét,

kint még fel sem keltek,

és te már le is győzted világmegváltó terveidet.

 

Helyette felírsz néhány szót, jegyzetnek, telefonba:

számlák, bevásárlás, este sör a Ligetben;

és némán kezet is fogtál a sorssal,

így nem törhet pálcát tökéletlenséged felett.

És látod, így készül szálláshelyed,

egy megvetett, tiszta ágy,

fejetlen lámpák világossága nem zavar többé.

 

Mi kéne még?

Mondd, mi az, amire vágysz,

és nem adatik meg neked?

Elvakítanának mást ezek a részletek,

de téged nem,

aki lassú lépéseiddel árnyékod magad mögött hagyod.

 

Nem vádolsz, nem ígérgetsz,

csak nézed az ablakban az eget,

és benne élesen tündöklő alakod.

 

NAGY MILÁN LÁSZLÓ
Szellemváros

Tíz perc alatt fél tucat hozzátartozót
láttam az aulában kialakított váróban
zokogni. Amputált lábak, égési sérülés,
agyvérzés. A portás egykedvűen navigált
a megfelelő osztályra, hívta fel figyelmemet
a kézfertőtlenítő adagoló helyes használatára.
Modern kori révész, segíti az átkelést,
viszont a lelkek hidegen hagyják.

MR vizsgálatra kísértem apámat. Ha visszafelé,
megállítanak a rendőrök, nálam a kórháztól kapott
igazolás. A kijárási tilalom óta most járok először
a nyolc óra utáni szellemvárosban, csupán néhány
autót hallok a távolban elgördülni a nedves aszfalon.
Jobb oldalamon botján támaszkodó sztoikus öreg úr.
Tőlem balra korombeli lány, zenét hallgat, üzenetet ír,
rázza a lábát. Hiába szuggerálom, egyszer se néz fel


GYÖRGY ALIDA
Globális agorafóbia


- Variációk Hervay Gizella Zuhanások című versére -

Még egy tömbháznyi magány.

Egy éve nem látta senki az arcom.

 

Még egy tömbháznyi magány.

Szájam szélét horzsolja leheletem.

 

Még egy tömbháznyi magány.

Zsibbadni kezdenek a végtagok.

 

Még egy tömbháznyi magány.

Most nyílnak a virágok,

a vendéglátóhelyek

és megnyílik alattam a föld.

 

Még egy tömbháznyi magány.

Rég bezárkóztunk önmagunkba.

 

„Nincs magány,

csak félünk

a találkozástól.”

 

Még egy tömbháznyi magány.

Tekintetedbe fekszem,

az érintéseket elfelejtettük.

 

Még egy tömbháznyi magány.

Az üres utcák tompa koppanása

Lábnyomaim visszhangja a néma falakon.

 

Még egy tömbháznyi magány.

Szemem átfolyik a túloldalra

az ablakokon kiszűrődő nevetések

felkarcolják a fülemet.

 

Még egy tömbháznyi magány.

Minden ismerős idegen lett.

Ha eltűnnék, a kutyák már nem

ismernék meg a szagomat,

amúgy sem lenne, aki keressen.

 

Még egy tömbháznyi magány.

Tükröm, tükröm,

mondd meg nékem,

hová lett a régi énem?

 

Még egy tömbháznyi magány.

„Talpam a kövön,

kő a kezem.

Fejem nem mozdítom.”

 

Még nem tudok ezen a sarkon befordulni.

Mert túl messzinek tűnik innen

a halál.

 

Még nem tudok tovább menni.

El sem köszöntél.

 

Emlékekben élünk tovább.

Túl sokan mentek el hirtelen.

 

A hiányokkal nem tudunk mit kezdeni.

Újra rajzolom mozdulataid, szemed zöldes fényét

odaadom a fáknak és ők megkoronáznak.

Tökéletesre formázlak, amilyennek egy meg nem

született csecsemőt képzel az anyja.

Virágokat szülök neked, hogy ne legyél egyedül,

amíg nem tudok csatlakozni hozzád,

ha úgy éreznéd, hogy elfelejtelek.

 

„Kiülsz fölém az égre.”

 

Amikor lehullanak a falak,

nem tudunk mit kezdeni a szabadsággal.

 

Valaki fölkapcsolja az utcai világítást.

 

Túl sokáig ültünk a sötétben,

szemünk nem érti a fényt.

 

Újratanuljuk egymás lélegzetvételét.

 

Azt akartam, hogy ne legyen hozzád közöm.

mert könnyebb úgy az elengedés.

Egymásba fonódik a nyelvünk.

A mosolytól felhasad a szánk,

olyan lesz,

mint ez a repedés a járdán.

 

Még egy tömbháznyi magány.

 

Nem talál a kulcs a zárba.

 

Még egy tömbháznyi magány.

 

A póráz visszaránt.

 

BERÉNYI SAROLTA
Flashback az életre – közös karanténnapló


Kell-e most azon gondolkodni, hogy mi volt eddig, és mi jön még?


Szívesen megváltoztatnám a világot.

Mindig többet emelek, mint amennyit elbírok.

Nem tudsz te semmit az életről, ezt mondja anyám.

Az a baj, hogy mindent akarok tudni.

Én nem hinném, hogy így kell lennie.

Ez a szöveg kicsit rólam szól, kicsit rólad.

Én nem hinném, hogy bízhatok bárkiben.

Kezdetnek annyit mondok magamról, hogy nem tudok bemutatkozni, vagyis nem értek a magam bemutatásához. (Na látod.)

Nekem a gyomorgörcs volt már konstans állapot, néha otthonos, a pillangókat nem szeretem, hamar elrepülnek.

Nekem a gyomorgörcs soha nem enyhül.

Én akkor félek, ha tudom a támadás pontos időpontját.

Én csak nem akarok az lenni, aki függ valakitől, pláne valakitől, aki nincs.

Én csak nem akarok az lenni, akivel mindig minden félbemarad.

Van, amikor úgy ébredsz, hogy meg akarod váltani a világot. Aztán felkelsz, elmész vécére, fogat mosol, és rájössz, hogy túl sokszor ébredtél már így.

Valaki mondja meg, mit csináljak, csak egyszer, aztán menni fog.

Ígérem, összeszedem magam.

Nem gondolhatok másra: haza akarok menni.

Itt most kicsit minden beszürkült.

Nekem most Vajdaság egy láthatatlan támaszpont.

Nekem most Vajdaság az otthon, eddig nem volt az.

Nekem az otthon most lehetetlen.

A tökéletes kép életlen.

Nekem az otthon nem tudom, hol van. Kitakarítottam, élesztőt futtattam, kicsit azt éreztem itt, már csak valaki hiányzik, aki megeszi, de nem jön.

Egymáshoz nincs közünk, vagyis van, csak nem úgy, ez a kapcsolatunk szépsége: nincs.

Mi a négy fal között jók voltunk.

Néha tényleg szeretnék csak egy ismeretlen lenni egy ismerős helyen.

Elfelejtettem, merre tartok épp.

Nem gondoltam volna korábban, hogy ekkora különbség van két hiányzol között.

Elfelejtettem, pedig volt egy rohadt jó mondatom. Róla.

Szerintem nagyon szépek a gyógyult hegek.

Kénytelenek vagyunk tűrni.

Én nem hinném, hogy így kell lennie.

Ez a szöveg őszintébb, mint gondoltam.

Hazudtam, amikor azt mondtam, hogy szeretem a Pink Floydot, nem kérek több sütit, jó ez a film, nem akarok gyereket, nem fáj a szex, jó vagyok magamhoz, könnyen kezelem kudarcot.

Sajnálom, hogy néha zsigerből nem vagyok őszinte.

Vajon meddig akarsz még a szövegeim szereplője lenni?

Rájöttem, hogy ebből már nem tudok kijönni.

Magammal szeretek a legjobban lenni.

Mi az, ami miatt elfelejtjük magunkat?

Összeomlottam, mint a torony valahol délen, a tesóm szerint kelet, a 2000-es évek elején. Előtte nap megálmodtam. Lerajzoltam. A saját összeomlásom megálmodásához nem kellett különleges képesség, de már nem szeretek rajzolni.


KAZSIMÉR SOMA
Rohad a tó


erről kéne

hogy nem tudok

az unalom se visz ki a fenyő alá

a nyálkát legalább kimerném belőle

azzal a hálós négyszöggel

felesleges részletek

még a béka hátáról valamit

a sárga foltok felértékelődéséről

mennyit lehet nézni tavasszal

éjszaka is lámpafénynél ahogy rámászik

az egyik a másikra

nem zavarja ha kilesem

 

a kőbánya hangja igen

ez is fontos este

a futószalag és a kotrógép zaja

iderezeg a szomszéd hegy mögül

de csak ekkor lehet

belehallgatni a bányaudvarba

ilyenkor van időm ezekre hogy

kotrógép meg futószalag

mert most tudni akartam a bányatechnikákról

megint csak lesni hogyan csinálják

 

műholdképes térképen bámulok a felszíni fejtésre

innen a felesleges részletek sokasága

a munkagépek fajtáiról

majd a találgatás a formák és

arányok alapján hogy melyiket hallhatom esténként

tipp csak a futószalag meg a kotrógép

 

a véges szórakozás utána pedig

a térképen próbálok meg hazatalálni

ez itt az utcánk igen ilyen a fenyő felülről

a tó itt még rendben a békák persze nem látszódnak

ránézek az otthoniakra

de nincs mit kilesni

házunk alapterületét fekete négyzet foglalja el


ANDRÉ FERENC
SZOBAFEGYENC

– Előhang egy világdrámához –

 

„Ó, a szám... a hűvös és közömbös!

Nem érdeklem, nem gyűlöl, nem szeret,

csak-megfojt.”

(Radnóti Miklós)

 

 

Párductalpon, helyben járva

Rácsodálkozol a rácsra.

Hideg fém és hideg tégla:

Tigriscsíkok árnyjátéka.

 

Léptedre tömörült acél,

Lángszemed kifújta a szél.

Erőd lankad, elméd álmos.

Hozzászoksz a szájkosárhoz.


***


Zombiapokalipszisre fel voltunk készülve,

De erre nagyon nem.

Lám, itt vagyunk:

Hétmilliárd szobafegyenc pókerjátszmája

A bizonytalansággal. És kicsit sem kedvező

Az osztás. Tenyerünkből kicsordul az idő.

 

Szavainkból előtörnek a félreértés

Madarai, fogaink közül kicsipegetik

A szándékmorzsákat. Pixeles pókerarccal

Tervezgetjük a jövőt, bízunk a nyerő

lapjainkban. Tartod vagy dobsz?


***

„Egyszer volt Wuhan kutyavásár”

- olvasom a neten és felröhögök,

Majd töredelmesem görgetek tovább,

tovább, tovább – le a csikorgó

végtelenbe. Digitális sziszüphosz.

Tehát engem boldognak kell elképzelni.

 

A lakásokban gombamód szaporodó

Házi növények: fikusz, zöldike, aloé,

Filodendron. A gondoskodás kényszere

Elhivatottan locsolja őket. Hallgatag

Szobanövények szerelméből

Virágzik a szükségvágy.

 

Számlálod a számokat:

Ki áldoz és ki áldozat?

Kerüld, kerüld a látszatot:

Egy április hány halott?

 

„2020 ÉRDEKLŐDÉS HIÁNYÁBAN ELMARAD!”

Úgyhogy elbarikádozhatod magad

Egy méltóságteljesebb évtizedre.

Ha eljön.

Ha eljöhetne.

Lélegzetvétel könnyűségével

Csusszan a szádra a „hátha”.

A „most” iszapos vizében feldereng még az „utána”.

Forgatod nyelveden, elnyammogsz rajta egy fél percet.

Mégis minden alkalommal sikerül félrenyelned.

***

Úgy áhítottunk egy jóízű, generációs traumát,

Most meg képtelenek vagyunk örülni neki.

Nagyszüleinknek a háború forrasztott

Szíjas csontjaiba hőstörténeteket, haragot,

S hűvös estéken elnyúló, hosszú hallgatásokat.

Anyáinknak a diktatúra kohójában

Szorgos, kitartó kezek kalapálták

Keményre a tekintetét. Precíz ötvözet:

Gyanú, nélkülözés és kiszolgáltatottság.

 

Aztán, egy jéghideg

Decemberi napon alászállt

A szépreményű forradalom szelleme,

És megnyitotta négy évtized

Csikorgó, rozsdás zsiliprendszerét.

 

Többezer súlyos gát

Egyszerre szakadt át,

És útjából elsodort

Házat, kocsit, nyájat, lovat, fát

A hirtelen alázúduló,

Sikamlós szabadság.

 

Azóta is felszínén ringunk, egy-egy korhadó deszkába

Kapaszkodunk veszettül. Valahol, messze

Madárzsivaj jelzi a közeli partokat.

Hogy van szárazföld. Van még ígéret:

Gyümölcsöket tartogat.

 

Így vergődtük végig harminc év

Kisebb-nagyobb hullámveréseit:

Szélcsendben, tajtékzó viharban,

De kellő távolságra a hangosabb,

Földrengető katasztrófáktól.

Aztán tessék.

 

Nem épp annyira látványos, mint

A megrendülő föld porkoszorús

Hadosztályok egyenléptei alatt:

Egy-kettő-három.

Egy-kettő-három.

Nem épp egy szamizdat kiadás miatt

Meghurcolt egyetemi hallgató

Levert veséjében a surlódó kövek.

Egy-kettő-három.

Egy-kettő-három.

 

Nem a Zsil-völgyébe kirendelt,

Vézna férfiak kezében

Az apránként nehezedő lapát,

Nem a hajnali ötkor sorban álló,

Átfázott öregasszonyok kezében

Remegő vászonszatyor,

Nem a mindig tisztes távolból

Követő árnyak kezében

Az újságpapír rezzenése,

Nem. Nem ilyen harsány.

Nem ilyen nyilvános.

De legalább a miénk.

És nem tudunk mit kezdeni vele.


***


Visongva száll a ványadt vészmadár,

Ormótlan, láthatatlan szárnyakon száll,

Nyomában elvörösödik a láthatár,

Kihaltan kong a resti, pláza, téglagyár,

S a néma város, néptelen sugárutak

Mentén a görbe lámpafény vacog,

Kirakatok steril üvegén homlokzatok

S zárt ajtók lesik mozdulatlanul magukat.

 

Takard el, óvd az arcodat,

A láz magának tartogat,

Amit magából felköhög:

Tiéd lesz, most és mindörök.


***

Mihez is kezdhetek,

Amikor magamra zárom az ajtót,

A fölém tornyosuló falak figyelmével,

A hűtőzúgással, padlórecsegéssel,

Minden menekülési útvonalat kimerítve?

 

És hova bújjak, ha gondolataim

Túlzsúfolt szekrényéből előlopakodnak

A szappanszagú szörnyek?

Ki szelídíti majd meg őket?

Ki tálal nekik meleg vacsorát?

Ki szabja rájuk az elvásott éjszakát?

 

Árnyékboksz, de ki a bokszzsák?

Hány hónap egy szobafogság?

Otthonos kényszerlakhatás.

Isten hozott, cellatárs.

***

Hát tessék, itt van, a számháború.

Lánctalpakon dübörgő statisztikák

Masíroznak egyre hosszabb sorokban.

Persze, azért ez a softcore kiadás,

Béta verzió, antikvár darab.

Persze, azért mindent beleadva

Mártózunk nyakig bele:

Legyen mit mesélni majd az unokáknak.

Ágyba és párnák közé

Indulunk csatába.

Seregnyi díványpetőfi.

 

Persze te, és persze én,

Persze, hogy a tetején,

Belezúgunk tavaszokba,

Csak nem vagyunk hozzászokva.

Ma még napon heversz vakon,

Holnap kihűlő ágyakon.

Légkörben kering a gyanú,

Az akácvirág is orvosságszagú.

 

Kezem mosom, kezed mosod,

Profik vagyunk. Bérgyilkosok.

Szuszogni is alig merünk.

Már a levegő is ellenünk.

 

Így állunk mi büszkén ellen,

Hétmilliárd szobafegyenc.

Egy testből sarjad

Rab és foglár:

Kettő szárny, de egy madár.

Vergődő veréb,

Tehetetlen túzok.

Látványból kevés,

Drámából túl sok.


***


Megkaptuk, amit akartunk,

Globális közösségi élmény:

Tegyék meg tétjeiket most!

Meddig tart és hány hullámot

Fogunk meglovagolni még?

Egy-kettő-három?

Mennyi lesz a végén majd

A járulékos veszteség?

Egy? Kettő? Három?

Százhuszonhárom?

És a végén ki marad majd

Talpon a világon?


Számlálják a számokat,

Izgága, ripők brókerek:

Ki lesz majd, ki rád fogad?

Mi lesz, hogyha megnyered?

Monodráma. Böllérbalett.

Ez nem póker. Ez orosz rulett.

Egy.

Kettő.

Három.

Mi lesz,

Ha fején találom?


***


Lomhán kígyózó napszakok

Fölötted, a konok űrben.

Elterülnek a tetszhalott,

Szeplős, hunyorgó csillagok

Sötétlő lepedőkbe gyűrten.

 

Szobád napról napra szűkebb,

Tűröd, míg a lélek tűrhet.

Kint rekednek az illatok.

Tavasz zsivajjal elszalad.

Nem nyitsz ajtót, ablakot.

Kopóként hajtod magad.

Hajtod, amíg hajthatod,

Hajtod, amíg megszakad

Szíved vagy szikár szavad.

Szabadságod tiéd marad.

Őrzik a visszhangzó falak.


***


Reggeli rutin: könyörtelenül kifüstöli a sajtó<

Legnézettebb
2021. november 24., 10:02
2021. november 24., 08:50
2021. november 29., 07:59
2021. november 30., 09:57
2021. november 26., 10:27