Kint gerlék turbékolnak,
kutyák ugatnak,
én bent, mert bent kell lennem,
testem, mintha nem is volna,
a lelkem is görcsben,
fáj, ahogy egyenesítem,
hol itt van bent velem,
hol gyermekkorom csíntevései közben,
sajnálkozik, hogy leestem a fáról, mielőtt elértem az almát.
Az első csók ízét ízlelgetem, lehettem tizennégy éves,
remegett kezem, szám,
ahogy megérintettem az ajkát.
Itt vagyok bent,
hullámzik a sok könyv,
úszik, Csokonai, Thomas Mann és Platón,
majd azon veszem észre magam, gyermek vagyok, én is úszom, alámerülök, levegő sem kell,
csak úszom és úszom,
boldoggá tesz a víz ölelése.
Valaki kiránt a vízből, megijeszt, édesanyám sír.
Inkább focizom,
egy csel jobbra, egy csel balra, gól.
A kapu egyik oldalt a sapkám, a másikon a kockás ingem,
fázom,
magamra veszem mindkettőt,
és a gesztenyefa tetejéről
bámulok a messzeségbe.
A testem fekszik az ágyon, itt, bent, mert bent kell lennem,
fülembe duruzsol Hemingway,
kint, gerlék turbékolnak,
no, meg a kutyák...
A lelkem visszakúszik a múltba,
a len-gyár kertjében diót szedtünk, az őr nagyon megvert érte,
a könnyeimtől nem láttam az utat, most jut eszembe,
Áginak, Ágikának hívták,
finom friss eper-ízű volt a csókja.
Valaki jöhetne, kinyitni az ajtót,
hogy mehessek,
a kutyák mennyit tudnak ugatni,
no, meg a gerlék...
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. október 10-i számában.)