J. Simon Aranka: Az a pillanat és más versek

Az a pillanat

Egy pillanat volt csupán, hajszálnyi lét
rajtad nem győzött sem magas, sem mély
hitted, hogy a szép mindig igaz marad
hogy az örök ifjúság nem csak költemény
de az idő titkon csontjaidba olvadt
téged már nem hívogat a virágzó holnap.

Tegnap még szél voltál, heves, lobogó
kergetőznél égen ma is a felhőkkel
de lendületed már felfalták mohón
a hozzád tapadó hónapok és évek
tagjaid béklyóként fogják vissza
ólomlábú bénultságod nem érted
tested mintha szigorú börtön volna
magába zár, magadnak lettél foglya
összetörtek szárnyaid, álmaid elvetéltek
ereidben felgyűlt, szétáradt a méreg
homlokodra égett a szégyen-időbélyeg.

Senki sem ért, hiába kiáltasz rácsaid mögül
csak te tudod, hogy ott benn, egész mélyen
még mindig a régi, szertelen gyermek ül
aki a koszos, girhes macskát gyengéd
bolondsággal ma is felöleled a sárból
s nem bánod, ha csorog a szenny a kabátból
bár nem mosod ki a pocsolyában, mint
akkor, amikor hittél még a csodákban
de ma is rácsodálkozol a szépre a világban
csak az a bizalom, az veszett el útközben
valahol.

Mégis szárnyalni vágysz még mindig
meghódítani magas hegyeket, rajtad
a bélyeg, a szavak, a vádló tekintetek
ellopják fényed, levegőd, minek neked
semmi nem rólad szól, nem neked történt
csak a múltad van már, jelened törölnék
kinek hitted magad, már semmibe fúlt
bús szellemmé lettél, gúnyosan nevet
s zsákjában életeddel odébbáll a múlt
a holnap naptárában rólad nincs adat
megjön, kacag, s eltűnik újra
vagy talán itt sem volt soha
az a pillanat.

Erdei Óda – Lillafüred

Lombos erdő-bundát öltött hegyek közt,
rejtett völgyben járok,
egy világ nyílik meg előttem,
s bár itt lent szűk a tér,
szememnek nem hiszek,
tán érzéki csalódás vagy álom,
hogy felülről lefelé egyre csak tágul,
szélesre tárul az ég.
A völgy öleléséből Palota
ágaskodik fölfelé csendesen,
mintha túlnőni igyekezne a hegyen,
ablakai, akár száz fényes szem,
átlátják a völgyet s a hegyek karéját,
káprázatos báli ruháján
függőkertjei kevélyen fodroznak,
tornyai pihenni várják
a vadászatból megtérő héját.

A függőkert teraszait bejárva,
kavicsos úton, színes virágok,
smaragdzöld bokrok között,
félve lépek, nehogy eltiporjam,
mi ily nagy pompába öltözött.
Labirintusaiban bolyongva
rám szakad a múlt és jelen…
A nagy költő vár ott rám,
kőfalra támaszkodva, csendesen,
tekintete messze réved,
a Hámor felé, s ki tudja még.
Hallom, amit ő is hallott,
a lezúduló vízesést,
ahogyan a mélybe érve
csapkodja, formázza a sziklát, követ,
amint engem is formál az élet
olykor szelíd, máskor kemény,
látom, sodró zuhanását
megszakadni, ahogy leér,
patakká szelídül, tovasiet,
pajkos permetei elsimulnak,
s csobogva tart a város felé.

Továbbmegyek én is,
látni vágyom, amit Attila látott.
Megindultan állok a völgyben,
szemem beissza a széles világot.
Míg nézem a komoran meredő,
súlyos fehér sziklákat
nyújtózkodni fölfelé
a hegyek csupasz oldalában,
porszemnyi létem tudata
kijózanít, eltölt hirtelen,
nem nyomaszt kicsinységem mégsem,
nincs bennem félelem,
csak ámulva gyönyörködöm
mind a sok csodában,
ahogy a hegyek
összesimulnak szerelmesen,
lágy ívük szívet formázva
egymásba dobban,
s a fák győztesen
gyökeret vernek
a keménykedő sziklafalban.
És dicsekednek is a fák
a lombjukat szelíden
borzoló szélnek,
hogy lám, ők a kőre fonódó
gyökérrel is megélnek.

És alattuk ott a tó, csupa rejtély!
Most néma, zord, sötétzöld,
csak a szürke, szomorú felhőket,
meg a Palota tornyait festi magára,
a part mellett néhány csónak
ásítozik üresen a fákra, a víz
halottnak tűnik, átláthatatlan,
rejtelmes felszínén csend honol,
titkos fájdalmát a mélybe rejti,
híven őrzi, mint én valahol.

A szél erőt vesz, felgyorsul,
szilajon vágtáz végig a tavon,
mozdul a néma, hulláma kél,
felhő sem úszik már a napon.
Holtából ébred, játszik a víz
a csókot hintő lángos nappal,
s a hegyeket mind megkoronázza
a visszacsókolt sugarakkal.
Az erdő is éled, bogárka zümmög,
sziszeg a gyík, a pók lesen,
a fákon a levelek zizegnek egyre,
egymásnak susognak szerelmesen.
A megnyíló égbolt örömet szór
a fényre vágyó ágakra,
csengettyű hangok szállnak a légben,
zeng a madarak kórusa.
Vágynék én is részese lenni
ennek a nagy dicséretnek,
a holló, a szajkó és a pinty dala
harmóniában csengenek.
A nap a fák közé neveti fényét,
aranyra festi levelüket,
mintha élő templomban járnék,
hallom ahogyan lélegzenek.
Telik a szív és telik a lélek,
a természet varázsát ontja bele
szédítő táncával teremtést játszik
az isteni színjáték díszlete.

Már nem harcolok

Porszagú régi fiókban mállott papírok,
foszló emlékek riadnak kezem nyomán.
Tétova napjaim közt elfolynak éveim,
könnyem, sóhajom. Halált szül rideg szobám.

Éjszaka sápadt rémét nem űzi lángoló hajnal,
elhamvadt rég a máglya, magam is tűnő árny.
Hiába rejtlek mélyre, arcod a ködben elillan,
Reményem vékony fátyla szakadt angyalszárny.

Néha még álmodom, hogy csókodba fúlok…
már nem harcolok.
Ahogy minden, én is elmúlok.