A teknős
„A nyúl sokkal gyorsabb, viszont a teknős többet tud mesélni az útról.”
Ma este privát űrmissziót tartok.
Gondosan válogatott csillagjaim pulzáló fényeit nézem.
Nem, nem vágyom oda, még csak repülni sem vágyom.
Jó így, elég. Elég nézni.
Olvastam a kérdést, hogy „van-e szerepe a misztériumnak az örök élet kutatásában?”
Mikor a gondolat maga is az. A szűk betekintésünk óvatosságra int.
Jobb nem tudni. Elég nézni.
Befejezetlen múlt.
Ezt nevezik mifelénk jelennek.
És annyi hatalma van, amennyit adunk neki.
Már majdnem készen vagyunk.
Már csak az utolsó sikítások vannak hátra.
Aztán csukott szemmel dőlhetünk, talán lesz, ki elkapjon.
A Semmi ágán…
A megkülönböztetés célja az elkülönülés.
Csömörből vödörbe.
A buborékban egységes a klíma. Ez a vonzereje.
Dulcinea vajon, hogy látta Don Quijote küzdelmét?
Hiszen ő minden szélmalomról tudta, hogy valójában melyik kicsoda.
Próbálta-e bármiről is lebeszélni?
Értékelte-e lelki nemességét?
Tisztította-e páncélját?
Ütköztette-e az önképet a valósággal, s ha igen, akkor miért nem?
A realitások változnak, a dilemma örök.
Megcsúsztam.
Sóderágyban fekszem, várom a mentést.
Vélhetően a safety car már bement a többiekhez a pályára.
Köröznek felettem.
Gazsi bácsi lótetű! – egy Attila utcai bérház utcafrontjának vakolatába karcolták a minap. Most csak ennyit írok, a többit majd szo-szo-szóban!
Türtőztetni. Azt hiszem, először írtam le ezt a szót. Úgy vagyok vele, mint egy borkóstolón, nézem a színét, az illatát, apró körkörös mozdulatokkal levegőztetem, ízlelgetem, keresem emlékeimben van-e hozzákapcsolható. Türtőzteti magát. Pedig mennyire nagy szükség lenne rá. Arra, hogy visszafogja magát, hogy ne mondja, vagy legalább ne úgy! Arra, hogy féken tartsa az indulatait. A felháborodását főleg. Legyünk mérsékeltek, én azt mondom!
A Te érdekedben hagylak nyerni. Fintorogsz, rám hagyod.
Igazad van, átlátsz rajtam – mondom.
Már megint – mondod. Felemeled hozzá az ujjad.
Mögé gondolsz dolgokat. Megint igazad van.
Te nem nyerni akarsz, hanem legyőzni.
Az átkaidat Neked kell megtörni. Ez a Te meccsed.
Hagylak nyerni.
Na, és a vegán latte?
Krézi. Kamillás vatta a szemre. Elnyúlok. A felszíni létben (mint Nemes Nagy Ágnes).
Csend és belső képek az otthonom.
Ébredj, drága Barátom, be kell venned az altatódat!
Na, így! Szép álmokat!
Van-e tervünk egyáltalán? Plán-e? Pláne.
A legtöbbje füstbe megy. Vagy félre.
A valóságom és az emlékeim keverednek, az utóbbi a fontosabb.
Így vagyok magammal megbékélve.
Az elvárások okozzák a csalódásokat. A negatívumokat.
Mitévőségünk bólogatásra kényszerít.
Annyit csak, amennyit az önazonosságunk enged.
Koronként változik.
És mégis. Rozoga föld.
Csekély örömünk eredőit emelném magasba. Skoll!
Sedleci osszárium. Kimegy belőled a vér.
A maroknyi szentföld különleges bánásmódot ígér?
Üdvözülést, kegyelmet, megbocsátást?
Mi legyőzi a földsugárzást?
Peruban 2500-fajta krumplit termelnek,
én ismerek mondjuk négyet, köztük a holland Desirét:
elveszett a tudás.
Johann Sebastian Bach a két házasságában összesen tizenegy gyermekét veszítette el.
Zenéje így vált maga is imává. Ha hallod, érted!
A hiány, egy érzet. A valóság percepció.
Az elhagyott szigeten a parti homokba vésett felirat, hogy repülőgépről is jól látható legyen: No help!
Készen állni nem könnyű. Újra kell kezdeni. De ahhoz le kellene a dolgokat zárni.
Great Reset. Grand zero. A szakralitás áldozataival teremti meg súlyát.
A szavak erőszakossá válnak. Cáfolnak. A lényegünket.
Ha egyáltalán van ilyen.
(2023)
Becsapódás
Egy ideje sárgás víz folyik a csapból,
van, hogy nem elég csak kifolyatni,
nézed az életed, húzol egy új lapot,
miközben vészesen fogy már a pakli.
All in. A világ szemébe nézel.
Tudsz veszíteni, s ami még nehezebb: nyerni,
a széttépett hited a dobólap,
mert nem tudod önmagad már benne felismerni.
Az all in: eltökéltség, ugrás a semmibe,
egy különösen egyszerű, halálos játék,
ugrassz a mélybe, mögötted a minden,
kiszolgáltatott és alázatos lesz a szándék.
Repülés vagy zuhanás, ki minek látja,
az értelemnek nincsenek már érvei,
mikor elugrik, önmagát teszi fel tétnek,
mosolyog a becsapódáskor, pedig egyáltalán nem élvezi.
A lemondás a tét nagyságával ér valamit,
nem kényelmet keres, hanem elfogadást,
és nem érdekli, hogy túléli-e
a repülés utáni becsapódást!
Pálmaliget
Az ölembe ül a jelen,
nehéz kicsit, feszélyez,
mosolyogva mosolyogtat,
reményekkel mérgez,
keresi a lehetségest
a lehetetlennek látszóban,
megtudok egy keveset Róla
és még többet rólam.
Várótermekben és az átjárókban annyi a jó,
hogy érkezést ígérnek,
kedves jelen, nehéz vagy,
mégis maradásra kérlek,
félelmekre naiv szelídséggel válaszol a hited,
simulj hozzám ma is,
a perc: sivatagban pálmaliget.
A múlt dühös, a jövő nem érti,
a jelen dacol és adni akar újra,
hivatkozik valami spirituális lelki egyensúlyra
és le akarja győzni az időt magát,
csókot lehel harapásnyomra
egy kigombolt rózsaszínű pizsamakabát.
Az illeszkedő lelkek felismerései
saját világukban szépek,
eggyé válásukra mutatnak a következtetések,
s ennek öröme lesz a hajtóerő maga,
emelkedik a pulzus, s a dobások átlaga.
Az ölemben ül a jelen,
nehéz kicsit, feszélyez,
ellátogatok a kétségbeeséshez,
majd a mélységbe vetve magam
a jelenre vágyom,
(drága)kövekkel teli hátizsákom
húz az ismeretlenbe,
álomba menekülnék, mint ahogy az ősz végi medve.
