Mint a munkás, ha elállítja gépeit
gyásza jeléül: állítsd el titokzatos
szövőszéked, Poézis! Zokogj, mostoha
kitagadott Orestes, mert Elektra tünt
az alvilágba, nővéred, ki gondosan
ápolt és dajkált, áldozott és siratott
és siratott...
De te éltél, Orestes, s láttad homlokán
a csillagot, amilyen nem égett talán
koldus korunkban senki másnak homlokán;
a csillagot, mely hit volt, fenség, és kemény
magasságok dacával izzó tiszta fény:
hiába már! a csillag elhúnyt, s nincs remény!
És nincs remény!
Aegisthos úr itt s Klytaemnestra! Alacsony
mimek fertőzik palotánkat; és te bolygsz,
királyfi, rongyban, s nem tudják, ki vagy? mig Ő
elszállt az Ürbe! Hol a mozgókép amely
megőrzi léptét? Hol a fonográf, nemes
hangjának? Elszállt a sugár! Ki hozza vissza?
Ki hozza vissza?
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. február 22-i számában.)
A képzelet nem a Teremtés könyve. Csak egy gyűjtemény,
amelyben különböző változatokban megörökítelek. Lesz
formád, méreted, háromnál több kiterjedésed, és sajátos
természetrajzod, olyan jegyekkel, amelyeken a hétköznapi
valóság törvényei nem változtatnak. Ha azt mondom, légy,
leszel, és lesznek viták, hogy vagy-e. Nem számít. Nem a
létezésed, hanem az általad megtestesített hír a fontos