Jenei Gyula: Őszi bevásárlások

benézek a hűtőbe: ez sincs, az sincs. boltba
kéne menni, vásárolni, venni ezt-azt. alig
van már kávé a doboz alján, vécépapírból
csak két guriga, hamar elfogy az is. néha
szeretnék bespájzolni csomó mindent:
fogkrémet, gyümölcsöt, halkonzervet,
gyógyszert, ceruzát, izzót, mosószert.
mintha a létem fenyegetné, hogy elfogy
ez is, elfogy az is. a vaj, a leveszöldség.
a kenyér. az egészség. és a végén a levegő.

szeretek vásárolni (vagy szerettem?),
megszerezni javakat, amikről azt hiszem,
szükségem lesz rájuk. ennivalót, használati
tárgyakat. tolni a bevásárlókocsit
a szupermarketben. amolyan korzó ez is,
szembejönnek ismerősök, munkatársak,
ráköszönünk egymásra, szót váltunk,
megállunk a borospolcok mellett vagy
a hűtőpultnál. felmelegítünk emlékeket.
pocskondiázunk másokat. megegyezünk,
hogy találkoznunk kellene, összejönni egy
vacsorára, szolid borozásra, mert az idő
már a maratoni távokat is két órán belül
futja. beszélgetünk még semleges
dolgokról, ahogy az angolok a szemerkélő
közhelyekről, azután továbbmegyünk.
fáradtan, de kényelmesen bámészkodunk
a sorok között. este járunk ide, péntek
este. nem rohanunk, vége a munkának,
az egész heti mocskos robotnak, és holnap
reggel sokáig alhatunk. ráérősen sétálunk
hát, de a sok ezer termék között azért
célirányosan közelítjük meg azt a
harmincat-negyvenet, vagy ki tudja
hányfélét, amiket általában venni
szoktunk. igaz, a feleségem mindig
becsempész a kosárba valami szokatlant,
egy újfajta joghurtot, ismeretlen szószt
vagy teafajtát. én viszont ragaszkodom
a megszokott termékekhez. ahogy
a nőket sem én hagytam el, akiket
szerettem. vagy csak néha. néha én is
kipróbálok valami új márkát, remélve,
hogy hűséges maradhatok hozzá, amíg
még vásárolni járhatunk.

utálok vásárolni. minden péntek este
azok a hülye bevásárlóközpontok,
a fogyasztás imamalmai, mókuskerekei:
hogy enni kell, élni kell és fogyasztani.
kosárba rakni a túlcsomagolt termékeket,
a pénztárnál a futószalagra tenni őket, és
fizetni, és sziszegni, és sziszegni, hogy
megint milyen sokba kerülnek, de hát
mi vagyunk telhetetlenek, mi halmozunk
fel az elégségesnél mindig kicsit többet.
persze örülök is, hogy ki tudjuk fizetni,
s még arra is jut, hogy a feleségem, ha
kedve támad, adjon valamit az ügyeletes
hajléktalannak a bejáratnál. többnyire
élelmiszert, mert az a mániája, hogy ne
pénzt, azt úgyis italra fordítaná. hiába
mondom, létezik élethelyzet, amelyben
jogosultsága lehet a koldult pénzt
alkoholra költeni. nem szeretek vásárolni,
mert smucig vagyok. attól félek, hogy
elfogy a pénzem, nem lesz. munkanélkülivé
válok, nem kapok nyugdíjat, nem tudom
fizetni a rezsit, a gyógyszert. nem tudok
kiflit venni, tejet. hogy utcára kerülök,
s majd borostásan állok egy bolt
előtt, cserepes lesz a szám, a kezem.
a ruhám meg koszos. büdös leszek,
húgyszagú. apróért tartom a markom,
s ha összejön valamennyi, töményt
veszek szétrobbantani maradék
egészségem. s arra gondolok majd, volt
jobb is, amikor még szerettem vásárolni.
és hogy már csak rosszabb lesz.