Jóna Dávid: A színek itt vannak és más versek

A színek itt vannak 

Baranyi Ferenc Festői kérdések című versére.

A színek itt vannak, nézd csak!

Abszintzöld a tavasz, dinnyepiros a pipacs,
csibesárga a csipkefehér kád szélén a szivacs,
Csontváry-kék a busz, szénasárga villamos,
színezett a világ, szinte virágillatos.

Spenótzöld levelek közt tűzpiros a málna,
Trabant-kék ég alatt vakondszürke sztráda.
Római-okker rozé-színhez simul,
Orchidealila ma padlizsánként lilul.

Jön a lány: zsemleszínű archoz alabástrom este,
vattacukor-szín álmát magazinból leste,
haja nikotinsárga vagy mazsolabarna,
ciklámenszínre festve mind az összes karma.

Jön a fiú: bakelit-fekete felsőhöz indigókék farmer,
vélhetően ma ő lesz a beszélgetőpartner,
lagúnakék sztori, méregzöldszín vége,
megvan a valónak a valószínűsége.

De szerelem lesz, színes, így képzelem rájuk,
ezer színben pompázó vágyakozásuk.
Ölelésük selymes nyalóka-piros,
a fiú már horgad: a lány nagyon csinos.

Őszibarack orca márványcsókban puhul,
elfekszik a lány, arany-Pompadour,
és itt köszönjünk el tőlük, hogy színeiket éljék,
ribizlivörös, pezsgőszín és hozzá az éjkék…

Óbuda 

Baranyi Ferenc A romantika elégiája című versére.

Óbudán nőttem fel,
a Kiscelli-kastély alatt,
a Bécsi úton még kalauzos villamos haladt,
a sikátorok és az óvópincék voltak búvóhelyeink,
emlékeim úgy lebegnek előttem, mint esti szélben a selyeming.

Ilyen dohszag csak itt volt a világon,
és csak itt ilyenek a nyálkás bazaltkockák,
sápadtsárga fényben daloltak a kocsmák,
belestem mindig, de azért persze féltem,
volt valami ijesztő ebben az öntudatlan összeesküvésben,
a nótákban fájdalmas erő, mégis kilátástalanság,
és volt benne egy különös szomorú vadság.

Villamossárga macskakő volt,
az is csúszott, mint a fene,
tüskés páncélingben pattogott az úton
a focilabdánk: a vadgesztenye.
Rugdostuk végig a moziba menet,
boldogok voltunk, pedig nem tudtuk, mi az a bélszínszelet.

Mi voltunk akkor a sikátorok suhanó árnyai,
az álmodók, a vétlenek,
akik mára elég öregek ahhoz,
hogy ne higgyenek,
de ahhoz is, hogy ne féljenek!

Kilenc hollómadár 

Baranyi Ferenc Kilenc hollómadár című versére.

Szilánkos víz a keréknyomban,
dermedt hajlongása a fának,
egy őz turkál a hóban, étlen-szomjan,
célpont a télnek, célpont a vadásznak.

Köröz kilenc hollómadár,
fagyott földek susognak,
csonkolt kukoricaszár,
képek pszichoanalitikusoknak.

Az olvasóban indul a fordítóprogram,
mit jelenthet mégis?
Reszkető állatok a bokrokban,
azonosulás, lírai katekézis.

A fagyott női lélek gyilkol Nálad,
szeretetét vonja, harap,
mi ott vacogunk, mint kivert állat,
a bokrok állán hóból van a borotvahab.

Temetetlen reményeink erénnyé válnak
így feltesszük őket egy lapra,
a magot hazudjuk búzakalásznak,
s gyémánttal karcolunk üveglapra.

Bűnünk nincs, mert Isten adta,
amikor adta minden bizonytalanságunk,
mire a szabad döntést kitalálhatta,
s a saját úthoz mellé a bátorságunk.

Kilenc hollómadár köröz felettünk,
ha elbukunk, felfalják a testünk,
megannyi csókot elvesztegettünk,
amikor nem volt fény, amikor nem szerettünk.