Jóna Dávid: Budapesti délután – versek

Budapesti délután

Hazafelé tartok, egy nyitott ablakot nézek,
mintha a nyelvét nyújtogatná, függönye úgy lobog
a tavasz kékje kiengedte nyáját,
a város felett ül és szipog.

A hivatalnok hunyorog, mikor kilép az ajtón,
s egy fahéjillatú lány után néz,
a Duna-parton turisták, a nap már lemenőben,
úgy néz ki, mint linzer közepén a gesztenyeméz.

Könnyes közönyében a sorsok,
a hírektől unottan borzad a világ,
szemeteskukában végezzük mi is,
mint a padon felejtett ázott papírvirág.

Szeretem a villamost,
szeretem, ahogy magában nyüszög,
s a megálló táblát, mely kicsit meghajolva, úgy áll,
mint keresztfán a szög.

Metróval megyek, futószalagon a termesz,
ők is szinte csak aludni térnek haza,
hol van már az a kép bennem,
mikor tengerparti házat legyez a pálmafa.

Újhold

A férfi megérkezik.
A nő széken ül, ölében gyűrődő ruhájának redőit simogatja.
A kupolateremben erősödik a dobogás. Félhomály van.
Megdermed a cukorszirup. Mi lesz most?

Az ezerszer elképzelthez képest minden más.
Mindig így van.
A vaskapu nehéz ajtószárnyai tétován nyílnak.
Késhegyen egy olívabogyó.
A valóság az ablakpárkányon áll, és lenéz a mélybe.
A csóktól bíbor fut át a bőrön, magába szívja a kék ereket.
A szék mint egy kantáros nadrág figyel.
A ruhaszárító kötélen latorként feszül a férfi inge.

Alvó bálna a hegy, alatta szaténfehér lankák,
a déli szél simogató gyöngédségére várnak.
A barlang-templom bizonyosságokat rejt,
s kelyhének tüzével az élet szépét hirdeti.

A nő feláll, szája szélén finom remegés.
Lassan gombolja ki illendőségét.
A combok márványfolyosóján ígéretek suhannak.
A hold dagályában megtelik az öböl.
A mozsárban az elvárások pohara.
A szövőszéken rombuszmintás estszőnyeg készül,
sejtelmességek nyaldossák a poshadt szíveket.

Ünnepélyesség, szertartásosság és a kapzsiság hízeleg a percnek.
A képzelet s a remény a megvalósulásba fullad.
A férfi meztelen, két karjával, mint egy villás targonca, úgy emeli fel a nőt,
s teszi az ágyra. Selyemgubójából szirmot bont a pipacs,
kézbesített isteni panorámában éli meg a transzcendenciát.

A lejtős asztalon üveggolyók indulnak végzetük felé.

A nő a kilincs utána nyúl, az belesimul a kezébe,
belép az ajtón. Az ajtó befelé nyílik.
Előbb sziluettjét, majd fátylát veszti,
a tetőzést kívánja, a meghódítottságot,
a fülébe súgott mássalhangzókat, az újraélesztést, a finálét, a feloldozást.
A híd pilléréhez hullámok csapódnak.
A kockacukor olvad a teában.
Újhold van. A férfi megérkezett.