Semmiség
Szeretnék grafitpor lenni
ujjlenyomataid labirintusában rekedve.
Pilláidról peregnék le, amikor az alkotás hevében
öntudatlanul szemed dörgölöd,
hogy szürke szellemcsókokként suhanjak végig
kipirult orcáidon,
s megállapodjak kiszáradt ajkaid redőiben.
Izgalomtól elő-előbukkanó nyelved juttatna mélyebbre engem,
végül nem lennék más, csak szerelmes, sejtelmes hiba,
szennyes kis semmiség a szád szegletében.
Fáradt fütty
Mintha megdermedtek volna az ujjaim
az érintés és a vágy közt félúton,
és az elszalasztott, sose volt lehetőségek
ízületi gyulladása kínoz azóta is.
Kinyújtóztathatom legalább egyszer a tagjaimat annyira,
hogy beleérjek az álmok szövetébe?
Emlékek súlyától ropognak száraz csontjaim.
Mancsolhatom még valaha a délibábos remények húsát?
A nem tudás kötött kendője hátamon. Sóhajtok,
és az idő hideg szele csak fütyül rám.
Töltött káposzta, avagy gondolatok a papír fölött
Azt gondolom, a líra a legiszonytatóbb műnem.
Úgy tudom félni az olvasók szemét.
Nem attól, hogy néznek!
Akarom, hogy a szemük száj legyen és faljanak!
A jó vers töltött káposzta.
Benned marad, dolgozik, megül.
Érzed, hogy eltelített s talán ki is tör általa valami.
Megmosolyogtat vagy sóhajra sarkall.
Az érzés, valami homályos szellemborzongás ott marad.
Lessenek, lakomázzanak a szemükkel.
Nyíljanak ízlelőbimbók a pillák közé.
Folyjon csak befelé.
Nem attól félek, hogy néznek. Nem.
Attól, hogy nem látnak.
Nem jön szememre álom.
Félem azokat, akik mélyen belül
kis kopasz doktorok.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. júniusi számában)