A farkas és a tündérleány
Mióta a világ forog, azóta futott a farkas
Eleget futott, nyelvét lógatta, szomjazott
Jött egy tündérleány, nyelvére ült, mancsába ült
oltotta szomját
elvette éhét
megkente szemét
aztán a farkas a hátára ültette a tündérleányt
Időkön át fut a farkas a tündérleánnyal a hátán
Cirógató ujjak cibálják a szőrét
Átkozott szerető, ringyó, verem, halál
átszúrta nyelvét
elkötte tökét
megette szívét
aztán a tündérleány még rá is szart a farkas hátára
Mióta a világ forog, azóta fut a farkas
Gazdag halottakat vesz föl a hátára
Mióta a Napot és a Holdat tartja szájában
átszúrta szomját
elkötte éhét
megette szemét
aztán letörölte a hátáról a szart.
Ballada a lemondott trónról
Asszonyom, asszonyom,
fekete asszonyom,
sosem tétovázol.
Üdv néked, királynőm,
nincstelen koldusom,
Hoztam aranyalmát.
Azt is elfogadtad, bele is haraptál,
lélek is volt benne,
féreg is volt benne,
élet is volt benne,
méreg is volt benne,
mégis azt megetted,
a magját kiköpted,
jogarom nem nőtt ki,
erdeim nem nőttek,
virágok nem nyíltak
annak a magjából.
Így múlik a világ,
szépen múlik a világ,
ugorj te is, pajtás!
Asszonyom, asszonyom,
ezüstszín asszonyom,
sosem tétovázol.
Üdv néked, királynőm,
színezüst palástban,
hoztam fakeresztet.
Azt is megcsodáltad aranyló szemekkel,
szilánkos volt nagyon,
gyalulatlan, pőre,
érintése bántó,
csúf egy fakereszt volt,
az ajtón se fért be,
falat bontottam hát,
úgy tuszkoltam bele,
annak nem örültél,
csúf, nagy fakeresztnek,
s én sem értettem már:
minek hoztam ide?
Így múlik a világ,
szépen múlik a világ,
lemondok a trónról,
nagy gödröt ások,
ugorj te is, pajtás!
Asszonyom, asszonyom,
hófehér asszonyom,
sosem tétovázol.
Üdv néked, királynőm,
gondomat viselted,
gyermeked is voltam.
Gyermekem is voltál,
rettegtük az éjjelt,
bámultuk a Holdat,
kulcsoltuk kezünket,
elcsalódva egymást,
elengedtük aztán,
minek is fogtam meg,
úgy öleltelek, mint
utolsót e Földön,
kit nem én találtam ki,
köszönöm, királynőm:
letörted a gőgöm.
Így múlik a világ,
szépen múlik a világ,
lemondok a trónról,
nagy gödröt ások,
Krisztusom, segíts meg,
ugorj te is, pajtás!
Asszonyom, asszonyom,
aranyszín asszonyom,
sosem tétovázol.
Üdv néked, királynőm,
egeim úrnője,
nagy tüzeket hoztam.
Megmelegítetted kezeid a tűznél,
nem vetted öledbe,
odanyúltál, amíg
nem égetett nagyon.
Látásodra káromlásim elhallgatta lelkem,
jövendőt is mondtam,
oltárt is emeltem,
aranyos öledet
imákkal kergettem,
kertedben gyomláltam,
azt hittem, hogy rendben,
ásót-kapát fogtam,
harang volt a nyelvem,
delet harangoztam,
éjfélt kellett volna,
de azt nem tehettem.
Mit lehetett, s mit nem:
öledbe suttogtam,
öledbe rejtettem,
lelépek a trónról,
lemondok a trónról,
sosemvolt kedvesem.
Így múlik a világ,
szépen múlik a világ,
lemondok a trónról,
nagy gödröt ások,
Krisztusom, segíts meg,
de unom a lelkem,
ugorj te is, pajtás!
Ajánlás:
Kiköpöm a bort, Istenem,
aztán kiköpöm a vizet.
De minek megyek át a tengeren,
ha egyfolytában köpködök?
Mondd, Uram:
úgy is menni fog,
ha kettesben maradunk?
Ketten voltatok, vagy tán ezren is.
A boldog növények szigetének úrnője
enni adott a mindenttermő kertből,
tiszta forrásvízzel itatott,
és elvitt oda, hol a mesék jó véget érnek.
Az átkok vermeinek sápadt lidérce
szögeket vetett húsomba vágyamért,
rettegéssel öntözte azokat hűségemért,
elvitt ősei rémálmainak pincéjébe,
vitt a könnytelen, kétkedő kárhozatba,
s végül a korszerűen fölszerelt
herélőbe vitt.
Bűn évekig sűríteni a végzetet?
Dőreség szeretni átokra épült házban?
Ismert tény: a szerelmes férfi fájdalomküszöbe
majdnem olyan magas, mint a nőé, ha szült.
Évekig tarthat, mire észrevesszük:
nyissz-nyassz, félig már levágták.
Ketten voltatok, vagy tán ezren is.
Csontjaimba kúszó, fénylő aranykígyó,
rétszemű, égmosolyú, örök napkirálynő,
kárhozat köveit húsomba suttogó,
hullapaloták, jégölelésű sírok úrnője,
sosemvolt érintések hideg kárhozottja,
szivárvány tövében kincset nem találó,
vágyaim sötét, ólmos csúfolója,
szívem babonázó, pecsétes boszorka,
vérivó pokollélek.
Ketten voltatok, vagy tán ezren is.
Most gondolok csak bele:
mi a szart kezdtetek volna
egy gyűrűvel ennyien?
Mese a vérfarkas párkereséséről és béketalálásáról
A farkasember elment a kismadárhoz,
kíváncsiak voltak, egymáséi lettek,
olyan tudatlanul ölelték ők egymást,
hogy a farkasember véletlenül
leharapta a kismadár fejét,
és aztán nem voltak egymáséi már.
A farkasember elment a farkasasszonyhoz,
értették ők egymást, egymáséi lettek,
olyan acsarkodva ölelték ők egymást,
hogy véletlenül mindketten
leharapták a másik fejét,
és még egymás véres
torkát is összemocskolták,
de visszanőtt a fejük,
megbocsátottak egymásnak,
és békében váltak el.
A farkasember elment a tündérlányhoz,
babonázták egymást, egymáséi lettek,
aztán a tündérlány úgy ült a farkasember hátán,
hogy észre sem vette, hogy rajta ül,
mert a farkasember annyira szerette őt,
hogy kiborotválta a szőrt a hátán azon a részen,
hogy ne szúrja a tündérlány popsikáját.
Aztán egyszer a tündérlány a farkasember hátára szart,
azt meg úgy csípte azon a részen,
hogy messzire elszaladt.
A farkasember most egy farkasodúban él
farkaskölykével, egyszülött fiával,
zsákmányok irhájával bélelik az odút,
fölborzolt szőrükkel melegítik egymást,
együtt nevetnek a teliholdba.
