Mi ez?
Nem is boldogtalanság, nem közöny.
Nem is magány ez és nem is komorság,
nem ölt előtted teljes, tiszta formát:
csak árnyát szemléled a térkövön.
Nem is reménytelenség, félelem.
És biztosan nem egyszerű sivárság –
de szétteríti némaszürke fátylát
télrótta utcán, nyíló réteken.
Nem is lidérces képzelgés, halálvágy…
Tompább ez, halkabb, s éppen ott talál rád,
hol – úgy hitted – nyugalmad szendereg.
Alakját váltja reggel, délben, este:
időnként mar, máskor szúr, s éjjelente
benned suttog: „Valami nem kerek.”
Úri képzetek
Némi úri képzeteket
társítok e hölgyhöz –
tehetek én róla, hogy szent
intellektus üldöz?
Pajzánkodás? Ne sértegess.
Mi vagyok én, görög?
(Bár igaz: nagy mélységekig
csak ékes nyelv pörög.)
Na persze. Még hogy mozgatná
nemes fantáziám.
A szép idom? Ugyan, kérlek.
Eszméimnek cián.
Engem sokkalta szellemibb
ügyek hoznak lázba,
például ha lejjebb őrzött
titkait kitárja,
s a verbális erekció
a lírai gyönyörre,
míg jambusokkal csókolom
lényét körbe-körbe.
Hisz ő sem vár mást, nemdebár?
Úgy rémlik, érzékeny.
Nos, költészettel ölelem,
s beléhatol fényem.
Reggel a megállóban
Sehol sem vagy, de mindenben kicsit:
körúti lámpaként váltasz pirosra,
tiéd a koldus és a néni gondja,
s a benzinfüstben fájdalmad süvít.
Lehull a vakolat – lehullsz vele,
gyerek vihog – belőled cseng a hangja,
ordító taxisként gerjedsz haragra:
fojtott dühödként mutogat keze.
Galamb tipeg – hordja ösztöneid,
majd elszáll tegnap tett ígéreteddel,
kócosan, mint a februári reggel –
s amíg a négy-hat meg nem érkezik,
körötted gúnyos és szelíd szemekben
befizetetlen csekked réme rebben.