Életút-vesztő
Folyton csak céltalanul rohanok elkezdeni,
Bár sokszor belebotlok a végébe már az elején
Gáncsoló múltak és meredeken fekvő jövők között
Gurulok lefelé a jelenem tetején
Talán az ezeregyedik éjjelre odaérek
Mire hagyományom már hagyatékká válik
Első találkozásunkra várva
Kifésülöm a hajam az utolsó ősz hajszálig
Voltam út, labirintus, játék
Magamnak minden mi káros
S vagyok a nő, a báj, a kecsesség
Bár a halál nem betegség, de az élet halálos.
Talán más irány vezet a végéig
Már semmit sem vágyok sejteni
Az óra mutatója még mindig egyhelyben áll
Én meg rohanok. El. Kezdeni.
Esti sóhaj
Egy szakadás a régi nadrágodon
És egy régen elfelejtett illat,
Amit hagytál nekem
És kicsit még meg-megingat.
Már a bor is felszáradt, amit utoljára kiöntöttél,
Bár sokszor újra kiborítom,
Meg néha én is kiborulok
Ez pedig csak egy itt felejtett inged,
amit esténként magamhoz szorítok.
Egyedül vagyok, mégis a fal mellé szorulok
A vonatállomás üres és ilyenkor már busz sem jár
Lassan semmisül meg az idő, amit mással töltöttünk
És nem múlik, pedig már régóta fáj.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. október 3-i számában.)