avashegyi mese
aranysárga
báli ruháját
finoman megemelve
egy kamaszhordó tetejére
heveredett az
anekdotázni kívánó idő
ráncos kezével
rezes fürtjeibe túrt
majd lágy hangon e táj
bölcsőjéről mesélt s
egyszervolt emberekről
a szunnyadó présházak
ébredezni kezdtek
öreg téglák tüdejéből
égszínkék sóhaj tört elő
s a hetyke zöldfülű hordó
tátott szájjal hallgatta
a selyemruhás
idő dallamos szavait:
az Avas-hegy
barokk zenére komponált
eredetmítoszát
híres asztaltársaságokról
Lévayról Tompáról
Aranyról
s megannyi
holt lélekről
akik szorgos
hangyaként cipelték
egykor hátukon
szőlővel és álmokkal
megrakott puttonyaikat
nyárutó a hegyen
az ősi Avas-hegy macskakövein
emlékek közt oson a nyár
szemében ifjúkorával
egy ódon présházra kacsint
s a cserszegi dús fürtjeit
csodálva megfürdik
utószor a lét fanyar
gyümölcsillatában
a Szent Márton-pihenőnél
múltjának támaszkodva nézi
ahogy egy gerle röpte
várost rajzol látómezőjébe
majd a harangtoronyból
kiszűrődő wittingtoni
dallamra elégedetten
veti magát a mélybe
egy tölgyfa asztal emlékezése Tompa Mihályról
a szúette tölgyfa asztal régi nyarakra
emlékezett s a tizenkét apostolként
köré gyűlő merengő víg poháremelőkre
a napra amikor először jöttél Arannyal
Sajó-völgyéből színes álmok hegyére
hogy két avashegyi koccintás között
leoninus-verseket faragj
a vulkanikus talajba
s a kollektív emlékezésbe
bordal pulzált akkor a miskolci
levegőben és bátor szavak
példázatok és antik mesék
a költők biztos kezekkel
csavarták metaforákba a haza ügyét
akkor még minden magyar tudta
hogy „nagy a világ: a hon csak egy!”
és hogy a gólya is hazajön akármilyen
messzire megy
végül tizenegyen maradtak
tizenkét pohárra
avashegyi széked megüresedett
s már nem te regélsz a gömöri virágnak
hosszú álmodhoz az mond altatót
neked
de – miként neved a borospohár –
lábnyomod az öröklét falába
vésetett