Kégl Ildikó: Versek

málnafagyi

besüt a nap az emlékeimbe
ráragyog az alsórakparton
sétáló magunkra kezünkben
tölcsér szánkban a málnaízű
nyár hogy lubickol a fényben
a tétova mozdulat ahogy
bronzvörös tincsemet a fülem
mögé simítod semmiség volt
súgom az agyamnak de milyen
jó felbontású szelfit képes
csinálni a hippokampusz jobbat
mint az ájfonom és a mentést
tényleg másként végzi
nézem magunkat tekinteted
átizzik téren és időn
s nekem minden ellened
szóló érvem elolvad mint
málnafagyi a déli nap
hevében

se nem patak se nem szirom

mint patakban lebegő
virágszirom létezni szépen
öntudatlanul te a patak
én a szirom így képzelem
látom ahogy elkezdődünk:
tiszta hullámodra fekszem
benned megmerítkezem
már nem tudjuk ki az én
és ki a te mert kicsit szirommá
lényegültél én kicsit patakká
s mindketten lebegéssé
többé nem árthat nekünk
identitásunk feloldódott
akaratunkon mosolyogva
transzportálódunk valahová
vágytalanságunkból békesség
árad nem tudjuk hogy vagyunk
csak egy patakparton ábrándozó
kislány íriszében tükröződünk

önarckép Babitscsal

ösztönösen simítottam végig Babits
gólyakalifájának gerincét mint vágyott
szerető testét ujjaim magától indultak
útnak feltartóztathatatlanul ez a találkozás
elkerülhetetlen volt eleve elrendeltetett
pedig mást kerestem aznap délután a
könyvespolcomon könnyű örömöt
őrlődés helyett de hogy karcsú
ujjunk mit érint kutakodó tekintetünk
mibe s miért akad aligha mi döntjük el
én próbáltam ellenállni kivettem
visszatettem kivettem visszatettem
jobb lesz neked ott Csáth és Kosztolányi
között megpihenni mint az én fejemben élni
nekem ma borospohárból kiáramló
napérlelte öröm gondűző szavak kellenek
nem is vettem észre hogyan jutottam el
az utolsó oldalig csak azt hogy valaki
nehezebben lélegzik bennem és néha
megbotlok miközben cipelem a szövegtestből
embertestbe szivárgó masszív kérdéseket
mint Jézus véres keresztfáját
ki vagyok én és én miért pont én vagyok
és hogy ezt majd ki mondja meg nekem
Istennek és anyámnak nem mindig hiszek ők
tudvalevőleg cinkosok jónak látnak akkor is
ha tévúton baktatok hogy lehet ilyen súlyos
egy puhafedelű könyv épp mint a Biblia
összezárhatom de letenni többé már nem
tudom mert mint ébrenlétben az álom
valóságban az emlékképek mindketten
bennem éltek:
testemet te s az a másik én
– épp csak egy élet erejéig –
egyszerre béreltétek