Keszthelyi György: Versek

Terepszínben a tél

Maholnap mínusz valahány, a tél
lassan pörgeti fel a motort,
a bolygók szerepe szerint
igyekszik tárolni műszakát,
nem garantál patyolatfehér
vásznakat, nem kecsegtet szántalpon
röpködő, felszentelt kísértetekkel,
de meghitt sikátorokkal sem, amelyek
hegyről a völgybe csalogatják
a többé-kevésbé aláöltözött
csenevész pulyákat. Okfejtését
sokezer zárójelentés fedezi,
néhány vizenyős lélegzetvétel között
a bosszúvágy talán mérsékelhető,
azonossá gyúrtak, egypetéjűekké,
a kép, a hang egyetlen gépezet,
se jászol, se betlehemi csillag,
visszafordulnak a napkeleti bölcsek,
üres a jéghideg sivatag, elidegenedtünk
ezekkel a kalodába szorult,
eltunyult kaptafa-pofákkal.
Szégyenszemre koslató sorsok...
A káromlás terepszínű,
lopakodó üzemmódban teszi
Istent az ördöggel egyenrangúvá.

A hittérítő

gyapjúsapkát visel
már ősszel – de
nyáron is
a hitet farzsebből osztogatja
nyomtatott jövőkép
gesztenye héja hull szaglik
fekete ördög süti a sarkon
fehér kötényben

Egy és más december

mint a Nádas-patak medrén a sár,
lomhán lazul egy szürkés partszakasz –
feladott stég? – ha széle beszakad,
marad egy megrongált, haszontalan nyár.

Kis kartondoboz rajta a város –
két szegény reggel – egy csendes éj,
amelyből – akinek háza sincs –
annak is kijut egy-két karéj.

a díszteremben csuhás barátok
értekeznek áldásos erőkről –
megváltást mesélnek próféta-bölcsen
mária-hangú félszeg leányok.

új lakkot vontak régi padokra,
amelyek nyáron franciaágyak,
(tavalyról átmentett túlélési tárgyak)
eminens idők gubbasztanak bennük.

didergő varjak gyűlnek ilyenkor
forró teára, langyos bablevesre,
folyik a járdán az arcok akvarellje,
egy kiflit is zsebregyömöszölnek,
osztják a világ kezdetét-végét,
koldulnak puttonyból ütődött narancsot,
lopnak kézügyből lejárt lelki békét.

egy és más december – valami téli folt
lappang, burjánzik még tünetmentesen –
egy év – hátán egy másik – így és ennyi volt.

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. decemberi számában)