25.
az idő buborékok sokasága
melyek bolyonganak a térben
amely újabb gömbök társasága
melyek összezárnak az időben
banálisabb versszakot általában
nagy küzdelmek árán sem tudnék
leírni – mégis beletrafáltam
mintha ettől kissé feljebb jutnék
a bezártságból személyre szabottan
kivezető titokzatos létrán
melynek aljában ott van a voltam
tetején pedig vár a leszek énrám
a fene tudja hogy mi lesz édesem
hogy mikor érek a legfelső fokra
s ha azon túllépek: majd éppen szétesem
vagy ráhangolsz az érvényes hőfokra
buborékok sokasága minden
maga a létra és a fokai is mind
csak számít, hogy valamely szinten
a jobb vagy a bal szemed – de kacsint
27.
(reflexió: képtelen krónika XX.)
bandukol pünkösd fertőzött hava.
csak egy fuvallat, csak egy sugár
választja el e mostoha időt
attól, ami lehetne nyár,
az új, a melegséggel teli évszak.
s ami mégsem lesz az, hiszen
beleokádja mocskait az elmúlt
ősz és tél – a terhüket viszem
magammal az elcseszett nyárba,
melyben már nem lesz otthonom.
az élet csalóka dinamikája
miket tervez még – nem tudom.
akkor lesz jó, ha minden sejtemben
tüzet gyújt a tegnap s az azelőtt,
elégeti e milliárdnyi parányt
s feltámasztja hamvukból mielőbb.
legyenek sejtjeim főnixparányok,
hevükben oldódjon minden határ,
s a tűzben olvadjon fel végre
az életre fagyott higanymadár.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. júliusi számában)