Kolev András: Három vers

Majdhogynem vidék

Didergő hajnal, zörgő csontzene,
a szél rohan, megáll a villamos.
A lámpaoszlop, mintha feslene,
a hold sovány, a háztető habos.

Segédlegényke szédül, káromol,
köpködve átkoz minden másnapot.
A gyomra bántja, lángoló pokol;
s a hó a zárra éjjel ráfagyott.

A pékné dörren: „Nyitva, jöjj be már,
késtél megint, a görcs marjon beléd…
Négy tepsi ásít, két kemence vár,
ne tátsd a szád, te kótyagos cseléd!”

Idilli kép, apuska már evett,
motyogva áll egy félkalács fölött:
„Mit ér a szó, ha nincs mögötte tett?” –
s felemleget megannyi elnököt.

„Bolond beszéd – a lánya közbeszól –
mit összehord, abból még baj lehet!
Mi kellenék, a régi csirkeól,
s a kék Trabant a Volkswagen helyett?”

A bátyja bölcsen hallgat egy nagyot,
megszokta rég, csak üldögél tovább.
Elpöcköl néhány sós köménymagot,
legyint: „Te tyúk, nincs nálad ostobább!”

Sóhajt a pék: „Itt mindegyik barom.
Hiába tél, de mégis nyitni kék!”
Öt óra húsz, kisfröccs az asztalon,
édentől erre: ébredő vidék.

Meggondolatlanul

Az út rohan, veszélyt kiállt a tábla,
talpunk alatt lapít a gázpedál.
A szembefény ököllel ír a szánkra;
a vak szerencse fordul s félreáll.

A balkanyar legyint a fékbetétre,
a csattanás a csontokig hatol,
majd néma csend, s a történtek miértje
kicsordogál a csonkjaink alól.

Üvegszilánk, füst és sziréna kékje,
szavak helyén csak krétarajz marad.
A kábulat, mint törhet bármit félbe,
arról mesél megannyi vasdarab.

Nem mozdulunk; magunkat hagyjuk hátra;
hírek leszünk, jegyzőkönyv, bonclelet,
anyáink arcán kínok szürke árnya,
s könny szülte sóhaj mécslángok felett.

Ellenkép
Magamnak végül úgyis megbocsájtok,
de nem tudom, mit kezdek majd veled,
ha több se lesz belőled, épp csak átok,
és annak súlya fordít ellened.
Az ablakot, riadsz, lakatra zárod,
magadba bújsz, ha szólsz, csak ellenem.
Hogy győzni tudj, majd rám fogod magányod
és két mosoly közt engedsz vesztenem.