Kilátástalan
Komor színekből nincs hiány,
az ég sárfoltos paplan.
Sovány a hold, sápadt, silány,
a lámpafény fogatlan.
A lombok arcán sebhelyek,
faág faágat karmol.
A kőrakások feslenek,
füst száll a másik partról.
A ház mögött kandúr henyél,
bokor gubbaszt magában.
Lyukas vödör, rossz vasfedél,
a kút körött homály van.
A kertben árnyak játszanak,
a függöny széle rebben.
Vak ablak, csendbe zárt szavak;
mi fájna élesebben?
Gödörbe téved minden út,
ösvény, csapás, a járda.
A csúf a szép, még szebb a rút;
s a hajnal kulcsra zárva.
Szájhős
Látod, nem félek semmitől.
reszkessen az, ki gyáva.
Erőt merítek ennyiből.
Bolond szorong magába’.
Egyetlen szív, de mennyi öl;
s ha lóg az ember lába,
habár le sem mond semmiről,
elhull az éjszakába.
De addig harcol és pöröl,
hisz benne, nemhiába.
Száján a szó, nehéz pöröly,
hőzöngve áll vitába.
A kártyavár amint ledől,
kitetszik száz hibája.
Hátrál az első érv elől,
s mentségeit kihányja.
Végül hatol, majd ráötöl,
nem néz fel, úgy csinálja.
Némul, lecsüng mindkét ököl;
nincs éle, sem szilánkja.
Fennhéj
Kristálypohárban nyugtatószerek,
a márványpadlón félrehányt szavak.
A falra szentelt nagy tükör kerek,
s az elkent foltok dísznek látszanak.
A váza antik, friss a pálmaág,
a függönyrojton ring a pávatoll.
A csillár fénye színt vall, szájba rág,
s a csillagoknak gőggel válaszol.
Bársonyfotelban báránybőr kabát,
a régi énnel szemtől szemben ül,
az egy, ki újra váltja önmagát,
s bár hízni látszik, sorvad legbelül.