Kolev András: Komplex és más versek

Komplex

Hatott a szer, megint a csöndbe vesztem,
az éj puhán, de lázasan karolt.
Fent csillagok pörögtek önfeledten,
s a sárga holdnak lányos arca volt.

A fák között egy kézzel font kötélen
nevetve másztak bátor angyalok.
Az óra állt, a mélység nőtt fölébem,
s szavamra, úgy tűnt, értem hallgatok.

És távolabb a másik part is látszott,
mindent kitöltött néhány semmiség.
Másokra hagytam számos elnyűtt láncot,
s mentem tovább azért is lenni még.

Kánikula

Lombok mögé zuhant a nap,
de így is tűz, úgy bánt a fény.
El-elvakít, meg-megharap,
szikráz, tükröt feszít fölém.

A lomha szél lustán dülöng,
a fák alatt feledkezem.
Itt hűvösebb, ezért különb,
s egy könnyű fröccs a gyógyszerem.

Amott az út, de most hagyom,
aszfalt, beton, ma járja más.
Árnyék, homály: egy kész vagyon,
ha pengeél a csillogás.

Sóhajtozom, de ez kevés,
az ég kacag felhőtlenül.
Torkon ragad, bőrömre vés,
s én tűröm ezt erőn felül.

Ennyi 

Veled szemben minden szavad,
a volt éned ma már szégyell.
Vedelsz, ahol forrás fakad,
kertek között jársz fejszével.

Nagy számokért töröd magad,
szirmot habzsolsz, a rét szárad.
Bőröd vastag, kezed ragad,
a véred hajt, csorog nyálad.

Mint lesz végül, régről féled,
sötét múltad sokszor zavar.
Gödör-homály hamis fényed,
ha nincs hasznod, fordulsz hamar.

Bomlott elméd bármit tervez,
időd lejár, a nincs marad.
S ha már nem rejt álarc, jelmez,
felperzsel majd lopott nyarad.

Ego

Az énem újfent más irányba fordul,
a képtelenre bólint boldogan.
Szavamra szépül, ám a látszaton túl,
mint volt korábban, most is pont olyan.

A tájba olvad, csillagot határol,
s illő módon mereng a mindenen.
Szememre olvas, verset ír magáról;
színesre festi azt, mi színtelen.

Szükséget érez, elvár és vezérel,
a rácsot rázza, így marad szabad.
Az indulatra nem felel kenyérrel,
s ha hinni űzik, lelkesen tagad.

Tükörbe néz, a felszínen lubickol,
köt és elold, igyekszik emberül.
Arcán mosoly, kezében töltött pisztoly,
s a titkait vigyázza legbelül.