Kolev András: Roncstelep - versek

Roncstelep

Jöjj el velem, időnk elég,
nézzünk ez egyszer körbe még!

A nagykapun ma sincs lakat,
száz oszlop közt a szél matat.
Hol szürke pléh, hol színezüst,
és rozsdás roncsok mindenütt.
Hol pengeél, hol gyűrt lemez,
mit én még láttam, az nem ez.

Ne is várd teltebb illatát.
a bokrot drót karolja át.
Egy tócsa mellett láncszemek,
itt már patkányok sincsenek.
A barnaság meg pont olyan,
mint régen ősszel boldogan…
Huzalköteg, nyűtt, ócska réz,
a rossz vödör holt tóra néz.
Csupáncsak fürge gaz terem,
gödrök mellett nincs új verem.
Elvérzett hős a szívlapát,
a ponyvát sárlé issza át.
Nem mond mesét a síndarab,
csak némán bámul, mint a rab,
s amott sebektől gazdagon,
árokba dőlt tehervagon.

Egy csőre olvadt nyers ököl
holtában most is öldököl.
Lyukas, elhasznált vassisak,
csontok: szülők és hadfiak,
nő volt vagy férfi egyre megy,
oly nagy rakás, lehetne hegy.
Arrébb minden mást füst takar,
tavasz nem lesz itt egyhamar.

Nem élt még nálunk ostobább,
ez bánt nagyon, menjünk tovább;
s az ég felé két árny oson,
viszlát, egykorvolt városom!

A kőfal ajtaja

(„…csupa fény és boldogság büszke elmém,
majd fél: az idő ellop, eltemet;
csak az enyém légy, néha azt szeretném,
majd, hogy a világ lássa kincsemet;…”
Shakespeare: LXXV. szonett)

A fény kihunyt, bolyongok kedvtelen,
a csend kísér, csúf árnyakat mutat.
Hol jártam én? – a választ nem lelem,
ködlő homály rejt partot és utat.

Ha szólnak hozzám, másolom magam.
Részeg vagyok, de mégis szomjazom.
Rólad beszél majd' mindegyik szavam,
s téged titkol megannyi mondatom.

Egész kitölt, mi oly nagy űrt hagyott,
kétségbe ejt, csak arcod ismerem.
Az ajkamon, mint csöppnyi méz vagy ott;
veled, hogy áld, így bűntet Istenem.

Csak ennyi volt, vagy ennyi sem talán,
hogy el ne vesszem, többnek képzelem;
s mert volt kilincs a kőfal ajtaján,
feledni elmém, érzem, képtelen.

( H. G. Wells A kőfal ajtaja című novellájának és Shakespeare LXXV. szonettjének „találkozása”
nyomán)

Expresszió

Gyűrött mosoly szobám falán,
angyal hajszál, ördög fognyom.
Mi most múlik, több lesz talán;
a hold dagad. hogy majd fogyjon.

Törött tükör, homály, szilánk,
a tegnapon felhő-fátyol.
Az ég időt szabott ki ránk,
milyen más vagy, már nem játszol.

Fogod magad, lakat kattan,
maradt kérdés, a csend felel.
Az itt, a most alkalmatlan,
halvány a kép, se hang, se jel.

Amit hagytál, fölébem ér,
ez egy másnap, nincs mit tennem.
Foltok gyűlnek, sötét, fehér,
s lépted nyomán vérzem bennem.