Kolev András: Új partokon és más versek

Új partokon

Tömött sorokban fuldokló szavak,
a parton néhány ázott gondolat.
A gödrök alján foltok látszanak,
s egy könnyű szellő szárnyat bontogat.

A sóhajokból könnyebb út fogan;
a fénynek döntve halvány homlokát,
a zsenge hajtás hajlik boldogan,
s oszlopnak képzelt rönköket fog át.

Nyálkás kövek közt piszkos kéz matat,
nyirkos homokban kagylóhéj lapul.
Amott a lépcső, sár takar sarat;
az alja már fent, csúcsa még alul.

A fösvény

A körmét rágja az, kit gyűr a kétség,
s előre féli, holnap mit fizet.
A többször többől, sóhajt, nincs elég még,
és híg borához sűrűn tölt vizet.

Törtet, lohol, nem áll meg, úgy ebédel,
otthon nyaral napesttől reggelig.
Oszt és szoroz, sok baj, kevés bevétel,
ha erre jut majd, arra nem telik.

A tegnapokra már-már sírva gondol.
semmit ne bukjon, kiskaput keres.
Sokat beszél a helyzet hozta gondról,
egy fillért elveszt, kínja tízszeres.

Kamatra számol, megszállottan spórol,
szoros nadrágszíj, szűkösebb keret.
Ösztönből retteg koldustól, csalótól,
a hasznon kívül mást alig szeret.

Szekrénye mélyén ékszer várja sorsát,
ládái pántján két lakat s pecsét.
Remél: a túlra mindent szolga hord át,
s bevarrja inge mindegyik zsebét.

Mindegy

Az ajkadon régen kihűlt a lárma,
szemed színének gyászos vége lett.
Az ajtaját a vak gödör bezárta,
rögök takarnak minden részletet.

Tömör sötét, semerre sincs kijárat,
mi fogva tart, a csontokig hatol.
A semmi van, nem sürget, meg se várat,
és férgek másznak rád a nincs alól.

A föld forog, feletted jönnek-mennek,
lelked talál egy ennél szebb helyet.
Eszébe jutsz-e olykor annak, ennek?
akkor már mindegy, más nem is lehet.

Fekete és fehér

A holnapot ma itt hagyod,
kövekbe égett fényed.
Hiába őrzöm csillagod,
nem látod, el nem éred.

Elhullasz, mint a rőt levél,
a semmi csüng az ágon.
Mi még belőled bennem él,
ollóval körbevágom.

Onnantól eddig út vezet,
homálylik annyi lábnyom.
Kezem nem fog hideg kezet,
a hallgatás az átkom.

Féllek s magamtól rettegek,
itt állok talpig gyászban.
Emléked, mélyre vert szegek,
mit ér, ha nem vigyáztam?

Koromsötét és hófehér,
a könyvedet bezártad.
Minden betű a csendbe tér,
se színed nincs, se lázad.