Kolev András: Versek

Fogság

Az őr aludt, magamra én vigyáztam,
futottam volna, nem leltem szavam.
Kiütközött, hogy számtalan hibám van,
maradtam így, betűk közt hasztalan.

Mélyebbre ástam, várt megannyi emlék;
ablak takarta még a holnapot,
és az zavart, akárhová is mennék,
már nincsenek, kik tegnap voltak ott.

Szétszórt jelek dús halma gyűlt köröttem,
szememre hullt a csendből szőtt jelen.
A rács vasára hurkokat kötöttem,
s ha felriadtam, sírtam könnytelen.

Árnyoldal

Mint bárki más, a legjobbat reméled,
de meg se mozdulsz, semmit nem teszel,
siránkozol, hogy nem maradt esélyed,
sorolgatod, tőled ki mit vesz el.

Vigaszra vágysz, ezért bolyongsz a múltban,
hol ködbe vész megannyi volt hibád,
még képzelődsz, gödrök között az út van,
s egy régi álmot engedsz hullni rád.

Sötétben ébredsz, mégsem gyújtasz gyertyát,
a tükröt féled, bánt, mikor tagad;
ha csalni tudsz is, másik éned ejt át:
a kés a torkodon saját magad.

Őszi vers

Ősz van megint, kezem ködökbe mártom,
s tócsák vizében fürdetem szemem;
a sárba lépek, hadd mutassa lábnyom,
meddig jutok, ha meg sem érkezem.

Kopott szavakból újabb verset írok;
ha kell, ha nem, vigasztalom magam;
hullnak körém az összegyűrt papírok,
leszek, mint fáim, lassan lombtalan.

A szél üvölt, riadtan körbenézek,
csak ez vagyok, több lenni képtelen:
ki könnyen int a múlandó egésznek,
de sírni tud megannyi részleten.

Céltalan

Halk fény babrál a paplanon,
fordulsz, behajlik térded.
Naponta ébredsz félvakon,
reszketsz, hűlt álmod félted.

Merengsz s innét az ösztönön
rongyokhoz ér a talpad.
Csészédben kortynyi lötty-öröm,
habzik, mert felkavartad.

Ingedből lóg egy cérnaszál,
tükröd homálya szépül.
Kezed zsebedhez eltalál,
tudsz majd fizetni végül.

Hallgatsz, a kulcscsomó beszél,
magad zajokba zárod.
Kint rád legyint a renyhe tél,
kísért magányos másod.

A délelőtt futószalag,
a délután csak vázlat.
Az est komor szobrot farag,
a hold átfest egy vásznat.

A csillagok, elhalt szavak,
csendjük szemedre bágyad.
A látszatok kialszanak,
s az éjbe olvad vágyad.

Együtt

Előttünk tiszta fény szalad,
megyünk a megtalált nyomon.
Te hozzám láncolod magad,
és én a kulcsot eldobom.

Mosollyá érsz az arcomon,
nevetsz, mert simogat szemem.
Neked magammal tartozom,
másokban nem hiszel Te sem.

Ha kell a bűnt is vállalom,
megosztozunk az Istenen.
Leszek szívedben szánalom,
s Te adsz, mert van, hogy nincs nekem.

Egész világod hordozom,
hiába múlunk, így marad.
S majd egy nap túl a rongyokon,
megint csak lenni hív szavad.

Meggondolatlan

Tudom, hiszed, leszel, ki itt marad...
s úgy gondolod, hozzád ez sincs közel,
s ha szól, elűzi bármelyik szavad,
de mint szokott, majd hangtalan jön el.

Nem kérdez és nem ejt vérző sebet,
most megjelöl, később utadba áll,
szemedbe néz, nem sír, nem is nevet,
s beléd karol a még nem várt halál.

Január

Kihűlt fenyők a rongyos utcasarkon,
tömött kukákon tépett díszdoboz.
Tócsák között pár félszigetnyi karton,
s a szél a járdán oszlopot pofoz.

A nap sehol, telt szürkeség botorkál,
redőnyök óvnak üzletablakot.
S egy pad mögött a rég csupasz bokornál
a délelőtt új foltokat hagyott.

Házak fölött a felhők összegyűlnek,
az est karjába dől a délután.
S kik bent a tűznél csendben elmerültek,
egymáshoz szólnak félszegen, furán.

Láthatatlan történet

Beismerem, képzelt ködökbe bújtam,
neked hazudni nem maradt okom.
Ha mit se fájna, mennyit érne múltam?
Lennék, mint házát megtagadt rokon.

Nyáron repültem, ősszel partot értem,
telet sirattam, csaltam könnytelen.
Óvott, vigyázott angyal-szőtte vértem,
kedvemre volt időmet töltenem

maszkok mögött, mindenki láthatatlan,
a láthatónak számos arca van.
Szememre hullt, mit másnak hátrahagytam,
így vált hasznomra bármi hasztalan.

Haltam, mert könnyű, füstös gondolatban,
s mind visszavárt, ki egyszer itt hagyott.
A földön élni vágyam olthatatlan,
egemre Isten pillant csillagot.

Hajótörött

Hajnal van, kint az utca még sötét,
s én megint a semmiben hajózom.
Érzem a csillagok hűvös közönyét;
s akárha felhő úszna át a holdon,
a fátylakon túl, ott egy szebb sziget,
melynek halványzöldjét féltve őrzöm,
mi lelkemet, mint fény érinti meg,
s amely mivoltát élnem adja kölcsön.

Titkom ez, mi szüntelen vigasztal,
oltja szomjamat, ha inni vágyom,
ha éhezem, szépen terített asztal,
s ha megpihennék könnyű pléd az ágyon,
melyen semmivé lesz fullasztó magányom.

Ábrándozom, s csak egyre visz a csónak,
már itt vagy velem, szemem mögött közel.
Az ajkadon halk fények ringatóznak,
s tekinteted gyöngéden átölel.
Reszket kezem, fejem öledbe hajtom,
mélyen bennem vágyak lángja lobban;
sóhajodra mosolyt virágzik arcom;
ember embert nem kívánhat jobban.

Így most a percek észrevétlen múlnak,
és elfelejtem, mi az, mi bánt nagyon.
Szólnék, de számat csendre inti ujjad;
bármit szeretnél, mindazt rád hagyom,
mert elhiszem, nem lesz több fájdalom.

De rettenek, virradni kezd köröttem,
árnyak hajolnak át a vállamon.
Mi volt alél, mi lenne messze röppen
és azt, mi van, alighogy láthatom.

Sziklát hajít elém a lomha reggel,
a homlokomra ráncot tűz a nap,
s amint az égbolt kékülőn nevet fel,
a szél eloszló álmaimba kap.

Partot érek, magam vagyok, szorongok,
úgy bújok el, mint csend a szó mögött,
riasztanak hiányok szülte gondok,
a testem fáradt, csónakom törött,
s habár maradnék, menni készülök.

Hét bűn

Mást hibáztat mind, ki gyáva
mélyre ásni önmagába:

az, ki fényre fürgén fordul,
az, ki másra gúnyt köp orvul,
az, ki gőgös, mint a páva,
az, ki hitte, nincs hibája;
egyről többre nem jut mégse,
bűne öntelt büszkesége.

Az, ki szót sem adna ingyen,
hogyha abból haszna nincsen,
az, ki önnön piszkát rágja,
az, kit fullaszt gazdagsága,
az, ki szívét csontig mérte,
holnap lelkét veszti érte.

Az, ki hegyre fekve mászna,
az, ki kéjből vár a nászra,
az, kit áltat szenvedélye,
az, ki gyöngyért hull a mélybe,
az, ki mocskos álma végett,
el nem hinné, már elégett.

Az, ki kincsét földbe ássa,
az, ki semmit bíz csak másra,
az, kit sárga mája mérgez,
az, ki félve nyúl zsebéhez,
s úgysem ad, ha visszakapja,
szűk markának önnön rabja.

Az, ki eltelt, mégis falna,
torkosságán nincs hatalma,
az, kit halni ringat hája,
az, ki másét fölzabálja,
az, ki folyton telhetetlen,
semmi lesz a fellegekben.

Az, ki naphosszat henyélne,
az, ki munkát lökne félre,
az, ki fáradozni sajnál,
az, ki lustább, mint a lajhár,
az, kiben kihunyt a részvét,
fel nem érhet bármi mércét.

S az, kinek szívén harag van,
kése villan szép szavakban,
átkot szór szét, szörnyű mérget,
szólnak hozzá, mit sem ért meg,
perben áll a józan ésszel,
egy nap vak dühébe vész el.

S menti bőrét, bár hiába,
mind, ki bűnét meg se látja.

Félúton

Ahol te vársz, onnan már nincs kijárat,
köréd kövült a rád szabott idő,
késő ígérned többért bármi árat,
a fű utánad ingyen is kinő.

Ne bántsd magad, másoknak fájna jobban,
vigasztalódj, mi lesz, rég írva van.
Rozsdás szíved, mi most dadogva dobban,
túl mindezen lehet még színarany.

November elején

Háztetőkre felhők lógnak,
száz vigyorgó lámpa ég,
s tükrén néhány tócsa foltnak
leng a varjak árnya még.

Vaslapátot rozsda markol,
köd növeszti tejfogát,
szél mesél a másik partról,
lelket fájó csend fog át.

Mécses lángja arcot ráncol,
szirmot bont sok régi seb;
sóhaj rebben kéklő szájról,
s minden bánat érdesebb.

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. augusztus 29-i számában.)