Kolev András: Versek

2021. március 12., 08:51
Fazakas Barna: Felhőséta II. (40 × 40 cm, 2017)

Csendes esti áhítat…

Megint felhőkről álmodom,
s a kék tavat sötétre festem,
a parton még sincs lábnyomom,
csak csüngök itt, mint csend az esten.

Szólítasz, meg-megrezzenek,
félek, de én még nem csalódtam.
A hangod fák közt bújt szelek,
szemedbe látok, nincs valótlan.

A csillagok fent fénylenek,
lent sziklaszirtre áll a lélek.
Nekem vigasz: már értelek,
s ha hallgatok, hozzád beszélek.


Március


A járdakőre lámpák fénye fröccsen,
az alvó bokrok arcot öltenek,
s a ház mögött a hajnal szőtte ködben
magukba fúlnak falnak dőlt szelek.
Ásít a csend, ágról madárka rebben,
s ahol karók közt tarka folt lapul,
a holnapot két macska várja lesben;
pár hóvirág fejet hajt szótlanul.

A rét felől soványka fűszag árad,
a szebb idők rügyekben rejlenek,
de ébred már az eddig fagyba zárt had,
és összesúgnak lelkek, szellemek.

S az ablakokból csillagokba vágynak
az álommélyről feldörzsölt szemek.
A pontolyant szívük mutatja másnak;
akik szeretnek, úgy igyekszenek.

 

Ismét

 

Holdat hazudsz szobád sötét falára,
a néma csöndre gyűrsz egy csillagot.
Elbújsz magadba, mintha bárki látna,
vigyázni azt, mi tegnap itt hagyott.

Amint lefekszel, alszol nemsokára,
mint voltál boldog, újra álmodod.
Megleng a függöny, rebben egy bogárka,
és sóhajokká fárad mámorod.

Majd megriadsz halk hangok hallatára:
gyűlnek köréd, akik már nincsenek.
Velük maradnál, hogyha volna ára,
nem kéne rögtön búcsút intsenek.

S mihelyt a Nap ráír az éjszakára,
égő sebeknek érzed két szemed.
Csak szédelegsz, mint csészédből a pára,
s titkolni gondod, arcod felveszed.


Hanyatlás

 

A hegy fölött megállt az óra,
légyraj kering a semmiben;
talán egy átok vált valóra,
amit nem sejtett senki sem.

Morzsák alatt száz hangya fárad,
az út nehéz, a csend süket;
s a férgek, mint egy partra szállt had,
kiontják cseppnyi vérüket.

A földre asszony roskad szótlan,
a férfi bambul, nincs jelen;
a csillagok közt festett hold van,
a gyermek arca színtelen.

A fűben részeg pásztor horkol,
a vándor szédül, mit sem ért:
birkák szaladnak szét az ólból;
nincsen, ki szólna Istenért.

Sziklák hasadnak, szikra lobban,
az ördög ujja gyertyaláng;
halál virágzik tárt karokban
s az ég sötétlő arca ráng.