Kolev András: Versek

A bestia

A lépcsőt más emelte, ő csak egyre mászott,
s titkolta gondosan vicsorgó fogsorát.
Az ég felé köpött, szórt szitkot, mérget, átkot,
s a bűneit fényes szelekben mosta át.

Az ökle pusztított, vérben fürdött a sarló,
szavára csontokat tördelt a kalapács.
Mert őt szolgálta mind, ki aljas volt és gyarló,
bújtatta gyermekét az asszony és az ács.

Markában sírt a múlt, lángolt körötte minden,
vigyorgott gúnyosan, s üvöltött: én, az Isten!
Kitépett szívekből kovácsolt csillagot.

Szeretni nem tudott, eltelt a gyűlölettel,
hol árnyékot vetett, világnyi fény veszett el,
s amerre járt, vöröslő foltokat hagyott.

Az ősz

Haragját hozva tágra nyílt szemében,
a hídon át az izmos Ősz rohan.
Szelet kavar s a fákra csap merészen;
hajában felhők csüngnek rongyosan.

Kihűlt padokra csendet szór a parkban,
a hintaláncra bánatot sodor,
majd szirmokat tép s eldobálja halkan;
tócsák tükrében látni, mily komor.

Amerre lép, elalszik minden árnyék,
szavára lámpák gyúlnak délután.
Néhány bokornak hagyja, hogy még játsszék,
s a rőt bogyókra foltot ken sután.

A lenge ingre rádob egy kabátot,
amint a hold kél, morcosabb megint,
s ahol temetni tegnap gödröt ásott,
a sápadt nyárra gúnyosan legyint.

Georg Trakl: A séta

1

Álmos délután zsong a dús berek,
a búza ring, a szalmabáb komor,
az úton bodza: foszló, lágy bokor;
s egy ház homályló árnya szétpereg.

A fény arany, s fűszerillat szárnyal,
egy kőbe vésett számjegy felnevet;
a réten labdát kerget pár gyerek;
s tölgy kering eléd sok rezge ággal.

Álmodban szőke lány fésülködik,
s otthonról írt egy régi jó barát.
A szürkén sárgult boglya rebben át,
ha alszol, oly csodás és könnyű itt.

2

O Héliosz! Az idő eltelik!
A békatóban édes tiszta kép,
homokba fúl az éden s mind, mi szép;
madárka ring a bokron reggelig.

Egy testvér meghal, átkozott a hely.
Rád mered acélos tekintete,
s mintha kakukkfű illat lengene.
A kis falut egy ifjú gyújtja fel.

És felhevül újra minden lélek,
lepke száll a kőre vésett számra.
Undorít a varjak vacsorája,
s üvöltesz a zöldön át a szélnek.

Halálba fúl tüskék között a vadkan.
A gyermekkorod fénye meglegyint.
A szürke szél homályt sodor megint
s rút szagot felejt az alkonyatban.

3

Múltbéli dallal kóvályogsz bosszúsan.
Egy asszony szoptatja csöppnyi lányát,
felhőiden kútja hangja száll át,
s a fákról is áldott csengés zuhan.

A fáradtságból kenyér s bor terem,
gyümölcsökért ezüsthöz kell érned.
Rachel halott, s a szántóföldön lépked.
Békésen int s zöldell a végtelen.

Sok szolgalány, ölük majd megfogan.
a kútnál álmodozva mind vár csak.
A magányosok csendes úton járnak
másokkal bűntelen és boldogan.

Georg Trakl: A sötét völgy

Fenyők között riad a varjúhad,
s a zöldes esti köd meglebben,
s hegedűhang szól képzeletben,
s kocsmába tánchoz szolgalány szalad.

Röhög s ricsajt csap részegek soka,
a fák lágy reszketésbe fognak,
s tükrében sápadt ablakoknak
víg táncosok árnyéka leng tova.

Bor- és kakukkfűillat szétterül
s kiáltás zeng árván az erdőn.
Lépcsőkön koldusok esengőn,
s imájuk csendül értelmetlenül.

Bokrok tövében vérző vad dől el.
Jeges felhők bús terhe nyomja:
lomb-árkád nyög fel imbolyogva.
S fiú a tónál boldog lányt ölel.

Hősök

Kőkeresztek márványcsöndje;
térden gyászoló anyák:
könnytől háta mindnek görbe,
s mintha átkuk mondanák.

Ifjak testét föld takarja,
csontot markol egy gyökér.
Fű közt nő a tölgyfa sarja,
ágon féreg él, kövér.