Kopriva Nikolett: Versek

Madárraj

Tengerek fakadnak benned. Amikor alszol,
hallom, ahogy homlokod mögött morajlanak a hullámok.
Szuszogásod szél a víz fölött, amikor madár köröz,
megrándulsz, nincs hova leszállnia.
Nem emlékszel az álmaidra.
Hajnalban hangosabb a szél,
ereid megfeszülnek – vízre szóródó villámok.
Fekete madárraj.
Szárnycsapkodásaikban
remeg a mély.

Az ég cafatokban

Lopni kezdtük egymás jellemvonásait.
Akkoriban vertük le azt a régi lámpaburát,
szilánkjaiban lépkedtünk naphosszat.
Valahol mindig maradt belőle.
A kertben lyukasak a növények levelei,
forgolódunk éjjel, hasogat az ágyhuzat.
Olyankor felkelsz, megállsz az ablak előtt,
igyekszel átlátni rajta. Messze vagyunk az utolsó utcától.
Leszálló ködbe csöpög a holdfény,
napközben nem beszélünk arról, hogy már nem tudjuk,
ki kicsoda, s hogy a tükör, mint egy fehér függöny,
elnyeli az igazságot, egyikünk sem mer mögé állni.
A kutya vonyít;
kint cafatokban hullik az ég.

Egy éjjel szétesett a ház

A tárgyak akkor kezdtek fakulni,
amikor nem maradt elég napfény,
hogy elhiggyük, nem kell
tegnapok sós vizében fáznunk.
Egyre sűrűbben töröltem le a port a házban,
szürke lámpafényben a tükröt:
benne él a tegnap, mert nem tud
mit kezdeni az elmúlással.
Amikor halványodni kezdtek a végtagjaim,
magamat is gondosan leporoltam,
kiköptem a homokot,
ne tűnjek el túl hamar.

Egy éjjel szétesett a ház, süllyedt a talaj,
egy árnyék fel-alá szaladgált,
odébb sikított egy másik.

Elhallgatnivaló

Még nem ér el küszöbig a fény,
amikor feltűnik, újból kinőttük
a tegnapi ruhát, csizmát, kalapot;
meg kell varrni a mai öltözéket:
elszámolni minden porccal és csonttal,
magunkra szabni az udvart a fákkal,
a fészerrel, a szalmabálával.
Így kiférünk a kapun, lépésünk nem
az erdőbe ér, ahol csak leszaggatnánk a fák
ágait, megtaposnánk a csipkebokrot.
Napokkal később találnánk haza,
már megközelíthetetlen volna a ház.
Itt senki sem mer túl soká távol maradni,
de nem mondja ki.
Semmit sem mondanak.

nagy utazás

újból ismeretlen utcák ismeretlen főtér
ismeretlen ég és a vonat ami visszavisz csak
hajnalban indul még sötét van én részeg
szomorúvá tesz a kávé mellé cigaretta a fel-alá
járkáló fekete emberek ezüst felhő a füst
a mi átalakulásunk várat magára egyelőre csak
a peronon zúgó vas tud a nagy utazásról
a pékség ajtaja kétszer nyikorog
talán ennyi idő alatt távozik a lélek
a forró parázs szétpattan a macskaköveken

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. augusztusi számában)