Kristó Róbert: Torzó I.
Éjjel az avar
„szellemek jártak körömben”
(Jim Morrison)
Megszoktam a viharokat a pókhálók mögött, a falak
repedéseiben, a szekrények mélyén.
Testemről leválik az árnyék, táncol a falon.
Mélyen alszom, mikor beszél hozzám a Nap.
Mindez nem igaz, súgta egyszer.
Nem látom az arcát, csak a fehér fényt,
pedig lentről aranynak hittem.
Az ablaküvegek mást mondanak, mikor
hazaérek, és elporlad a kapukilincs.
Zsákutcába vezet a földút;
tücskök reszketnek útszélen.
A szomszédok is hallják a viharokat, az Úr az?
vagy az ördög?
Azt is mondják, ha éjjel az erdőben
avarra szorítod a füled, és kérdezel,
választ kapsz.
De senki sem jár arra.
Fekete esernyő
Ponty Aladárnak
Az esőcseppek széttörnek, megszámlálhatatlan világ
szárad a macskaköveken.
Ablakpárkányok fölött úszik el fekete esernyőd,
lépteid nagyok és gyorsak, arra gondolsz,
e törött darabok néhány perce
még az ég fölött lebegtek.
A zárt antikváriumok előtt megállsz,
csak a régi polgárlakások ablakai világítanak.
A labirintusban, ami most Kolozsvár,
minden hang túl emberi.
Cipőtalpadon még sokáig csillognak az esőcseppek.
A folyó hamarosan visszatér
Nem leszek hosszú életű, mondták mások is.
Ültem az ágyban, sokáig nem látogatott senki,
csak a reggeli verebek,
értetlenkedve bámultak az ablakon,
az órakattogás szétrongyolta idegeim,
s a legyek, akiket nem bírtam lecsapni,
dongtak lámpásom körül,
ezután tagadtak ki az álmok.
A török kávé szemcséi torkomra tapadtak.
Egy nap azt mondtam a szomszédasszonynak,
feküdnék csónakban, és sodródnék a folyóval,
csak ketten léteznénk az éggel.
Ő évek óta bordónak látja az eget,
nappal alszik, az éjjelei igaziak.
Régen én is azt hittem,
alkonyatkor háborúk dúlnak odafönt.
Egy nap észrevettem, hogy a szoba másként viselkedik.
Megmozdulnak a képek a falon, repedezik
a festék, apró lyukak a parkettán.
A szoba múlni kezdett.
Az úton járók néha benéztek a nyitott ablakon,
hol vannak a rokonaid? kérdezték,
nézd, az ágytakaró foszlik rajtad.
A rokonaim egy másik országban ragadtak,
egyedül vagyok magammal,
új a városban, az utcában, az udvarban.
Előbb csak az udvarszomszédok jöttek
kölcsönkérni a tárgyaim,
aztán itt tolongott a többi utca is,
tudtam, hogy semmit sem hoznak vissza.
A legyek egy szombati napon mentek el,
ekkor kaptam vissza az álmaim. Hetekig, hónapokig
aludtam, míg egy nap bejött a szomszédasszony,
azt kérdezte, kiadhatja-e a lakásom
jó embereknek, akik gondoskodnak a kaktuszaimról.
Nekem szerzett egy csónakot, kékre festett csónakot.
A folyó hamarosan visszatér medrébe.
Kiadtam őket a szélnek
Rég elhatároztam hogy elmegyek félbehagyott mondataim felhalmozódtak
egymás hegyén-hátán roskadoztak a ház előtt
el akartam égetni őket de akkor már hónapok óta szakadatlan zuhogott az eső
végül mindent a helyén hagytam bementem kefirért és kifliért a pékségbe megittam
a kávém ültem a bárszéken kint esőcseppek folytak az aszfalton
nem az lettem aki lenni akartam harangozott a templom
valamit sejthettek az emberek odajöttek és a halmozódó mondatok
sorsáról kérdeztek Mit kezdesz velük? nem maradhatnak ott sorsukra hagyva a ház előtt
mi lesz ha idő előtt érkezik meg az alföldi szél?
legyintettem nem érdekeltek a mondatok a szél megoldja csak késik mindig késik
aztán egy gyanútlan pillanatban megérkezik elvisz mindent
betöri a házak ablakát felkapja az embereket és elrepíti ismeretlen helyekre
azt mondják eddig csak egyvalaki jött vissza tépetten mint egy koldus mint akit
elszólítottak önmagából
sosem beszélt róla
tudták titkot őrzök én is ahogy mindenki de azt nem hogy az enyém nagyobb minden másnál
az űrhajóm vérvörös volt mint a lemenő nap mint az éjszakákon át nem nyugvó szem
mint mamám haja fiatalkorában mint a csipkebogyó friss hóban mint az a szőnyeg amit
túl elegánsnak tartottunk ahhoz hogy rálépjünk
tenyerem vonalaiból kibuggyanó vér
amikor elérem az eget áttöröm a felhőket lenézek a ház összezsugorodott
gyűrött papirfecni és vele zsugorodtak a szobanövények akiket gonoszan kiadtam a szélnek
vigye el mindet ne szenvedjenek többé a nedves falak között.
