Kopriva Nikolett: Versek

Érintkezések
Találkoztam Walt Whitmannel
a szomszédos fán ücsörgött
levelek erezetét analizálta
fa kérgét gyümölcs formáját
hogy miből áll a szél illata
Találkoztam Walt Whitmannel
kertemben ült és a zöldet figyelte
hogy mennyi a távolság fűszál és fűszál közt
gilisztáknak regélt a halhatatlanságról
égi és földi muzsikusokról
Láttam őt egy rozoga buszon
öregekkel és fiatalokkal
akikkel elhitette hogy szépek
párás ablakra rajzolt furcsa mintát
a bozontos szemöldökű sofőrrel
órakattogásról társalgott
Láttam Walt Whitmant amint
a zöldséges ablakában csodálja
hosszú ősz szakállát
és testének formáját és tartalmát
és mosolyog aztán megnézi a járókelőket
és ugyanúgy mosolyog
Találkoztam Walt Whitmannel a Zöldpiacon
függőágyat keresett hogy a szabadban aludjon
piros-kék kockás takarójával és
egy doboz szivarral karnyújtásnyira
Láttam utcai gyerekekkel
szökdécselni fel-alá a fák közt a fákon
kerítéseken és köveken át
Láttam Walt Whitman arcát
egy pocsolyából vigyorogni
Vele mentem az úton
és amikor elfáradtam a hátán vitt
Walt Whitmannel kávézom a kávét fahéjjal
hintjük meg a cigaretta enyhén édes
tenger zaja a fejemben a fejében
madár éneke
a fejemben a fejében a hangszálaiban
időnként meglibben a függöny

Long Cold Summer
A te bolygódnak nincs gyűrűje,
és nem szabod meg, hogy merre keringjen,
mégsem szegi meg az ellipszist.

Mindig nyár van,
de sosincs elég meleg ahhoz,
hogy a szabad ég alatt aludjunk.

Takarókat húzol elő,
a műszálak hőmérséklete pontosan
megegyezik a bolygódéval.

Mindig betakarsz, elhiteted velem,
hogy nincs hideg,
és én napokig nem fázom.

A bolygódon fürdeni lehetne a tulipánokban,
de a jegenyéket valahogy mégsem éri elég nap.

Csenevészek, sosem kérdeztem meg,
nem furcsállod-e,
hogy csak sárga leveleket hajtanak.

Egy reggel elárasztotta a bolygódat a víz,
akkor szorosan fogtalak,
azt hittem, beleszakad az összes jegenye.

A nyár még tart, csak hidegebb,
és a tulipánok színe változik.

Tulipánok
Már csak fekete tulipánokat
lehet kapni a virágárusoknál.
Azt mondják, változik a növények biológiája,
hogy ezeknek víz sem kell.
Akkortájt kezdtem sötétbe öltözni,
fel-alá vonszoltam magam céltalanul,
a test súlyosabb, amikor üres.

Papírhegyek nőttek ki a horizontból,
beléjük kap a szél,
dereng a lámpaoszlop,
fénye nem tud elcsorogni az utcasarokig.
A táj szorongása azoké a szavaké,
melyeket másnap letagadunk.

A beszivárgó fényt elnyelik a ruhák,
nagyobbak a tulipánok az ablak alatt.
Alig látszik a ház.

 A bolondok közé mentem.

Az esőárus
A szomszédasszony minden éjjel kimegy
a földekre, lila vödörrel áll az ég alatt –
az ég ilyenkor piszkoszöld, és az utcák üresek.
Akit kitagadnak az álmok, suttogva beszél.
A szomszédasszony esőcseppeket szed a réten,
azzal megy ki a piacra reggel,
mert manapság ritka a tiszta víz,
a könnyek vize pedig túl sós,
szemcséi a ruha szövetébe ragadnak,
vörösre marják a bőrt.
Akinek nem telik esővízre, az eladja
rövid ujjú ruháit, a pénzből álmokat vesz,
kilencvenkét napra elegendőt,
és a házba zárkózik átaludni a nyarat.
Vannak, akik az eső alá állnak éjjel,
és a nappalt alusszák át,
vannak, akik legurulnak a domboldalon
a harmatos fűben.
A szomszédasszony sziluettje zölden világít a réten,
várja, hogy megteljen a vödör,
készül a nyárra.

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. júliusi számában)