A szolgaság hegyén
Mint egy gigászi roncstelep,
úgy tornyosul a templom elém.
A szentély roskadt boltíve alatt
nem énekelnek öreg nénikék,
a korhadt padló eresztékiből
facebook-szeráfok vakogása szól,
mímelve éteri zenét.
Mintha táguló múltban élnék,
az ige épp most mállik atomjaira,
új világvallás készül isten nélkül,
a szentélyben lepergő vakolat
csípi szét a visítva görgő
dagadtra hízott patkányok szemét.
Az úr asztalán multizó rablók
verik a blattot, tépett imakönyvben
motoz a szél az est-gammasugárban.
Kint gyermekek futkosnak fegyverekkel,
egymásra lőnek és apjukra lőnek.
Szobrok zuhannak, hímnők jönnek,
feslett ágyékukból fortyog a gőz,
a szépségre ráverik, hogy dizőz,
s máglyára hajítják a jászolt.
És felérez a stigma, mint az őz
meglőtt testén a férgek motozása.
Mint minden játékos, Ő is magányos,
áll a Hóreben a parancsolattal,
kezében sakktáblával tétovázik,
majd odébb tessékeli a bárányt,
s egy megfontolt, keserű mozdulattal
– új parti kell –, hát lesöpri a táblát.
Szülőföld
Mintha követ dobnál a tó vizébe,
de a víz arca meg se rezdül.
Némán tükörbe nézel, s a tükör
mögött hangvilla pendül.
Másodszor lépnél a folyóba,
de félúton megáll a lépés.
Árva madár landol az ágon,
nézi a fészek repülését.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. júniusi számában)