Kürti László: Versek

pécsi látkép

téglatornyok közt hűvösödő árnyak,

az ég megszakadt vászonlepedő,

belengi a vasbetongerendákat

néhány száz év, mit permetez eső.

és rozsdaként folyik a porcelánon,

mit készre éget most a déli nap.

gyertyahosszan múlik el az az álom,

hogy megőriz a rang, de elmarad.

mert nem voltunk és nem leszünk mi többek,

csak épp megfáradt turistacsoport.

kik hallgatják a sztorit, mert így könnyebb,

a múlt, a dicső, mit eltékozolt.

vad téglatornyok merednek az égnek,

lázasan még, pár szép műalkotás.

izzó tárgyak, mint a fiatal férjek,

de helyükbe lép majd a tartozás.

nehéz szív

a mészáros szívét

hiába önti ki.

gyanakvón mérlegel,

nem érti, mért ciki.

a mészároskötény

sok mindent eltakar.

vérfoltjai alatt

nem látni mennyi var.

a mészáros bárdja,

mint agya, pengeél.

ki nála vásárol,

könnyű szívet remél.

a jó humor haszon,

hűtőben ott a fej.

nem disznóság, hogy épp

viccel tereli el.

feloldja a halált,

átmetsz és darabol,

de nincs olyan zsiger,

amit elpazarol.

véreshurkát, ha tölt,

megrendelésre hajt.

a pénz számára nem

hozott még sok zavart.

csak szíve fáj, mikor

a töltelékbe megy.

közel akkora kár,

mint bélszín vagy a szegy.

a mészáros hasa

épp, mint a hentesé.

súlyos karmát cipel,

akár a szenteké.

a mészáros szívét

nem érti idegen.

hiába teszi ki

és tartja hidegen.

védettségi igazolvánnyal

nem a fehér halásznadrág,

hátitáska és fényképezőgép.

nem a szalmakalap,

a turistalárma.

hastáska nem, a bőrszandál,

szájmaszk és csoportos belépő.

vaníliafagyi mézestölcsérben,

nem a szétizzadt kockásing.

nyugdíjas hímzőcsoport,

kopaszodás, nem a dauerolt frizura.

nem a görbebot, napszemüveg.

hanem a negyvenfokos júniusi

szélben, hárs illatával vegyült

feketerigó dögszaga.

belváros

főtérre néz a terasz, ahol írok,

egy cigány hegedűvel nyekereg.

nagy leanderek körül sárga gyíkok,

a szél szertefújja a szemetet,

amit a közmunkások sepernének,

bosszankodva, hogy hol van még a dél…

persze, hogy tűzőnapon sem henyélnek,

de lejár a meló, és szűk a bér.

lovasszobor árnyékában egy asszony,

gyermekeire ráripakodik.

hol van a hős, ki szívet neki adjon,

mára csak cseléd, s jön a harmadik…

nagy hadvezérek árnyékában mégis,

átlengi pécset is a győzelem.

asszonyaik lelke örök poézis,

verssé teszik városukat velem.

büfé csempékkel

citrusos üdítőt kér, igaz gyümölccsel.

pogácsát hozzá, és ki szeretne ülni.

jár kint a levegő, hagyd a visszajárót!

ő maga sosem járt még a csinos pécsen.

leül, kéne egy gyorsabb asztaltörlés!

nem szőrszálhasogat, csak legyünk

igényesek. nem rossz ez a büfé,

nem rossz a pultos csaj, cicijét

is látni, mikor előredől. törölget,

mosolyog, rózsaszín bimbókkal,

tavasz is lehetne, marha forró

nyár ez. mosogat, kérdezi, hozhat

még valamit? hozhatna, jó lenne

lehúzni a lázat. csörög az ap-

róval, túl zajos az élet, kéri,

hogy segítsen kicsit boldog lenni.