Lackfi János: Instant

Tesó, adj már egy zacsi instant Istent!
De ne holnap, hanem ma, most, pikk-pakk!
Ami hopp, vízben gyorsan oldható,
mindent megmagyaráz,
jól megáld azzal, amire szükségem van,
elhajítja tőlem messzire, ami bosszant,
befizeti az adómat, lefegyverzi ellenségeimet,
vesz az asszonynak igazi műnercbundát,
megoldja az életemet tokkal-vonóval,
ne kelljen már nekem vesződni vele,
üssön szét, hogy fellendüljön az üzlet,
ne legyen akkora infláció,
adjon szerelmet meg forró kemencét,
minden nyavalyát, amiért a gyerek
szívja a véremet, ne kelljen kétszer
mondanom, mert az időm drága,
szóval valami lassú Istennel
ne gyertek nekem, mert
ki győzi azt ma kivárni…
Hát, ez a termék most pont nincs
a kínálatunkban,
mert Isten igazából se nem lassú, se nem gyors,
pontosabban lassú is, meg gyors is.
Néha, mint a villám,
tizedmásodpercen belül ment meg
az éppen megpördülő kocsitól,
elszáguldó vonattól, dőlő fától,
a filiszteus harcostól, aki szét akar tépni.
Alapállapotban viszont olyan
tempót diktál, amivel a teljes világot
át tudod élni, be tudod fogadni,
a bokron billegő cinkétől
az araszoló neonzöld kukacig,
a légies óvatossággal nyíló bimbóktól
a milliméterenként kunkorodó fűszálig,
a lassan átformálódó felhőábráktól
a végtelenhosszan gömbölyödő vízcseppekig.
Néha beiktat negyven év kóborlást,
negyven nap pusztát étlen-szomjan,
három napot a templomban való elveszésre,
három napot a feltámadásra,
három évtizedet a felnövekedésre.
Tudja, hogy idő van. Mégis van ideje.
Tudod, miért? Mert ő termeli nagy tételben,
egyenletesen az időt, mindig akad a zsebében,
a tenyerében pár milliárd másodperc.
Szereti belassítani, nézegetni, babrálni,
ahogy a szerelmes nyújtja az időt,
párja nyakát csókolgatva folyton,
pedig brit matematikusok rég kiszámították,
mi a párkapcsolat kialakításához
szükséges minimális nyakpuszi mennyisége.

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. áprilisi számában)