Cardo rerum
mire felnő a férfiember
a megváltás diadalához
medréből kilép a szerelem
és minden szándékot alámos
gőgös ábrándok lakótornya
mindhiába dermedne kővé
falait a fogadkozások
a földdel teszik egyenlővé
himalája-csúcsok vajúdnak
míg szánalmas egeret szülnek
álmaink meghunyászkodnak majd
esélytelenné szelidülnek
látja isten hogy nem jól van így
sárkányfogakból támaszt hadat
ernyesztő gondviselés helyett
az égből tűzeső szakad
zabolázatlan paripák
dobognak föl a láthatáron
és a harangok megvadulnak
mint akkor nándorfehérváron
Avignon, 2018.
Válasz nélkül
dobogókővé hogy lett a szíved
miközben engem szerettél
kinek a sorsába burkolóztál
mikor magadhoz öleltél
jövőnket láttad-e vagy a múltat
ahogy elnéztél fölöttem
s hallottad-e hogy démonaid ott
szűkölnek már körülöttem
eszedbe mért jutottam volna ha
megfeledkeztél magadról
érlel-e gyümölcsöt ősszel aki
nem borzong már a tavasztól
gyönyörködhet-e vándoraiban
ki vissza nem is várja rég
neked hazudnék-e vagy magamnak
azzal ha megbocsájtanék
Az apám és én
vállára vett mint krisztofórusz
úgy hordozott európában
amely a vasfüggöny mögött is
csordultig telt gyönyörűséggel
toldi miklós is volt ha kellett
bár utat nem petrencés rúddal
mutatott inkább maga mellé
ültetett az anyósülésre
nem érdekelte merre mennék
hagyta járjak a magam útján
én pedig őt hagytam faképnél
amint a zsebem teletömte
nyugalma volt a bölcsessége
birkatürelme vitte sírba
most is látom ahogy délcegen
mintha csak a szomszédba menne
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. márciusi számában)