Szondy-Adorján György: Ősz – versek

2023. december 09., 11:35
Huszár Szilamér: Naplemente a Csalhó alatt

Ősz

Úgy beszélhetek, mintha már nem
lenne bélyeg a testen, bár
idő a nászra sincs elég most,
a pörgésben elszédült fej
csak ringó látomásra képes,
csak elmerülni tudhat
az éjek fásult tömegében, mintha
fergeteg venné
be magát a testbe,
s ellentartani kéne, tartani,
de mégsem,
találkozunk majd a fák közt,
derékig érő sás hajt körben, béka
és nyála a víz tükrén,
a nyár taraján ősz van, bár
lehetett volna mennem inkább,
csak menni távolabb
és szótlan, míg mocsarak
takarnak, párák a részegítő
köddel, hallod? szél játszik a lombbal.

 

A völgyben

Valami szépet mondj nekem, egy létező
nyelven, ami igaz lehet mégis,
szóltam, majd elnéztem a fák sorfala
fölött, láttam, hosszú hallgatásba
merül, később a pázsitra hever, – rég
kibomlott bennem ez a kép, mint
a kifejezés vágya a szó előtt –,
a közelben házak épültek és dőltek
össze sorra, a fák egyre nőttek,
a fű is szépen sarjadt, élein
hasadt a hajnal leghűvösebb zöldje,
évszak évszakot kísért,
megszűnik a táj, az otthon lehetetlen.

Nagy hegyek meredélyéről leérve,
kis halmon, a fűben, elheveredtem,
valamivel arrébb, a hegy
mögött, divatba jött ismét
a mályvaszín, s a szükségállapot,
fáradt voltam,
karjaimra dőltem,
torkomban kialvatlan énekhang
reszelt, feküdtem,
most már semmit nem akartam,
félig hunyt szemmel pihenni kicsit,
ahogy állatok teszik,
ha lehajtják fejüket a lábra,
s úgy kaparásznak
álomból kilógó karmuk hegyével
az emlékezet igehelyein,
a füvek közt kései
szirmok hazudtak virágot elém, akkor

fölidéztem színt, illatot, formát,
minden jelentést,
amit itt hagynak nekünk, és nem
tudtam meg többet,
csak amit eddig: egyetlen vigasz
a közöny, és a lassú
szél, mivel az érkezésnél
messzebb elmegyünk,
és már csak nézni kívántam, csak
nézni bármit,
ahogy leszegett fejű vén pásztorok
lesnék a csúcsról a nyájat, meleg
füstök közeléből néznék
a friss áldozat páráin át,
hunyorogva, ahogy a jólét
kísértetei előtt
tar fejet hajt a mezőgazdaság,

és láttam, eljön a folyamatos évszak,
amivel az irgalom üzen,
s reggelre minden nyom eltűnik,
mit összehord az éjjel,
és az azonosság közelítő fokán
valóságosabb vagyok, mint ahol
lélegezhetem, majd a szelídebb
gyermek útjára térve
hagytam, hadd sodorjon,
mi elsodor úgyis
azzal a széllel, mert csak ámít
a pusztulás, ahogy megcsal a lét is,
akár minden elcsatangolt álom,
minden szó, s a mag szárba szökkenése.