Laczkó Vass Róbert: Versek

Matutinum

kék esernyővel imbolyog a hajnal
értelmetlen színfolt a szürkeségben
arcomhoz igazított mosolyoddal
várom hogy a város magához térjen

kialvatlanok a forgalmi lámpák
nyúzottak mint a nagy szeretkezések
elszomorít a szükségszerűség hogy
a visszapillantó tükörbe nézzek

téged idéz egy tétova harangszó
tegnap a simogatások napja volt
holnap újra élesednek a kések

ma reggel még levendulaillatú
verejték csordul a homlokzatokról
s átnedvesedik rajtam ölelésed

Számvetés

eltékozoltuk napjaink
elittunk minden estét
kalandjaink fakulva mint
papíron tinta festék
beláthatatlan ködgomoly
oldódik szét a tájban
hiába tisztul fel a kép
ha legbelül hiány van

szerelmed inkább kocsmakert
ülünk egymással szemközt
imbolyognak a képsorok
már össze semmit nem kötsz
ez is megtörtént amaz is
most rendet kéne tenni
bár tudom kínkeserves így
egymást fogjuk megenni

nem alkudozni kértelek
de párbajozni hívlak
mert már pillére sem maradt
a köztünk ácsolt hídnak
ha gyáva vagy hát menekülj
próbálj messzebbre jutni
vagy ezzel ölsz vagy megölelsz
csak így fogsz megnyugodni

Samsara

annyi mindenről kellene
hogy szinte szégyellem már
a bennem zendülő zene
megrögzött szólamot jár

valami mantra felpörög
imamalom tekercse
zabolázatlan ösztönök
örvét hogy megteremtse

kipárologtad önmagad
feledés mocsarából
elandalít majd megtagad
mindent felold a távol

mint egy tibeti szerzetes
alakod égbe ködlik
erőtlenséged hogy szeress
fohászaim felőrlik

beleszédül az értelem
ahogy forog a henger
viszi szerelmek végtelen
sodrát az égi tenger

annyi mindenről kellene
de minden törvény megdől
s a téged kolduló zene
kilép a naprendszerből

Zsoltár, apokrif

arcod hiába féltelek
bizánci szentség szétpereg

gyűjteném össze köveit
csak tudnám melyik volt melyik

toronylakóra félnomád
vigyáznom kellett volna rád

betűzni mint egy tönkrement
lerongyolódott pergament

amelynek ritka kékjein
maradt egy megváltásnyi kín

s amely ha hozzám átragyog
talán megváltható vagyok

hiába minden összedőlt
alattunk fölhorkant a föld

s fejünkre festett vakolat
hatalmas álmunk ránk szakadt

minden összefüggéstelen
hasadni kezd az értelem

s a fel-felötlő gondolat
papírhajóként szétrohad

veled hiába szólhatok
dadogva gyártott mondatok

szótagjaikra bomlanak
mert meg sem csókolhattalak

Tizenkettő

kalandjait ki vándorbotján
viszi jakab zarándokútján

tikkadón damaszkuszi portól
töltesz az emmauszi borból

zár az ölelés nem ereszt el
belefeszülsz andrás-kereszttel

péter vagy ím ki megtagad ma
hajnalra nem ismersz magadra

bertalan bőrét vezekelve
mint az éjszakát vetkezed le

mennyit ér ifjabb jakab álmod
meg nem vallható tanúságod

s mi marad mondd a sok titokból
mi taddeusból vagy simonból

önmagammal adósod lettem
mintha csak máténak fizettem

de te harmincért júdás lettél
habár a legjobban szerettél

nem maradhattál hű tanítvány
jános-szelíden vagy te hitvány

gyolcsait most a folytatásnak
bizonygathatom csak tamásnak

hitetlen vagy ki babonát hoz
somlyói babbamáriákhoz

s mint szivárvány egy jelenésbe
simulsz bele a feledésbe

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. augusztusi számában)